„Feltámadt” a velencei zsidó temető

Szerző: Archie

A velencei zsidó temető maradványa gyerekkorom óta Velence egyik szégyenfoltja volt. A gazdátlan, szeméttel teledobált kis terület inkább a nemtörődömségre emlékeztetett, mint a múlékonyságra. Idén ősz óta más a helyzet.

A velencei zsidó temető területe a Velencei Református Egyház tulajdonában áll (annak északi sarkában). A XIX. századtól egy ideig oda temetkeztek a velencei zsidó kolónia tagjai. Ennek pontos időtartama nem ismeretes, mert a jelenleg beazonosítható 22 sírkő csak kis töredéke a valamikorinak. A köveket egyszerre pusztította az enyészet, a világháború, a sztrádaépítés és a megemlékező utódok hiánya.

Tavaly a reformátusok kormányzati pénzre pályáztak és forrást nyertek a kis temető rendbetételére. A munka idén tavasztól őszig tartott. Ennek során feltárták és megmentették, amit még lehetett. Tisztelet érte!

Október 18-án került sor a temető átadására és ökumenikus megáldására. A megemlékezésen a velencei református közösség Pápai Szabó György tiszteletes vezette tagjai mellett Főtiszteletű Dr Zsengellér József, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara dékánja, Burján Zsolt kápolnásnyéki református lelkipásztor, Récsei Norbert atya, főtisztelendő, a velencei katolikus egyház plébánosa vett részt és emlékezett meg az itt nyugvókról.

A megemlékező egyházi vezetők balról jobbra: Pápai Szabó György, Burján Zsolt, Dr Zsengellér József, Récsei Norbert

Az ünnepség végén az egyházi vezetők megáldották a kis sírkertet és kezdetét vette a kétnapos megemlékezés az elhunytakról.

Sokáig kínlódtam, mit írjak le az esemény kapcsán. Végül inkább azt idézem, amit a legfontosabbnak tartok.

Dr Zsengellér egyebek között az alábbiakat mondta:

„Izrael népe számára a halottakra való emlékezés nem halottkultusz, hanem Isten azon szavának megtartása, hogy a névben tovább él az ő viselője. Annak a parancsnak a megtartása, hogy Isten népének minden törzse, minden családja meg kell, hogy maradjon. (…) Ezért is fontos, hogy ma ezek a sírok állnak, a nevek olvashatóak.

De nekünk is, mint keresztény közösségnek, mint akik Isten népének szomorú sorsának bizonyos mértékig – vannak, akik személyesen, vannak, akik már csak a történelem emlékezetében- átélői voltunk, egyfajta kötelességünknek tettünk  most eleget, mivel annak idején a keresztény Európa, és ebben Magyarország is végignézte, végigélte, és végigasszisztálta a zsidóság elhurcolását, megölését, a közösségek szétzilálását.

Most örömmel vagyunk itt, és a kiengesztelődés, megengesztelődés pillanatát éljük át, amikor helyreállítjuk ezeket a romokat, megemlékezve azokról, akik még békében hunyhattak el, és megemlékezve azokról, akiket az erőszak az emberi lélek eltorzulása és a gyűlölet hurcolt el innen és fekszenek jelöletlen sírokban és lettek tűznek martaléka, teljesen égő áldozat, Holocaust.”

Leírtam már és biztosan sokszor szóvá teszem újra nagyjából ugyanezt! Nem a zsidóknak, hanem elsősorban magunknak tartozunk élő (!) és halott (bármilyen származású és hitű) földijeink számontartásával, tiszteletével és a sorsunkból való okulással. Aki vallásos, az az istenét is, aki „csak” hisz, az az embertársait – és magát tiszteli ezzel.

* * *

A temető azonosítható halottait Pápai Szabó György az alábbiakban lajstromozta:

Felhívom a figyelmed, hogy a 22 sírkőhöz további 7 máshogyan nem említett családnév tartozik az asszonynevek jóvoltából.

Kupi László Kápolnásnyékről és Velencéről szóló köteteiben, valamint a Fejér Megyei Történeti Évkönyvei (FMTÉ 23. Erdős tanulmány, A zsidók Fejér megyében, FML 4. stb) –forrásuk a Magyarországi Levéltárak Kiadványai – adnak némi támpontot arról a folyamatról, melyben a XVIII. században Lovasberényben és Székesfehérváron előforduló zsidók (kijutva a gazdasági-kulturális gettóból) fokozatosan gazdálkodási és életformát váltottak.  Ezzel párhuzamosan  a XIX. században nem kevesen cserélték az ortodoxiát neológ zsidóságra itt, nálunk is.

Ez a változás sokak esetében járt költözéssel is, aminek következtében az addig nagyon erős (és ortodox) lovasberényi közösség fogyásnak indult, a neológ kápolnásnyéki pedig fokozatosan gyarapodott.

Azt gyanítom, hogy Velence a maga módján az átmenet egy állomása volt, ami a XIX-XX. század fordulóján lehetett komolyabb hatással a falura.

Többet megér, ezért most csak vázlatosan említek két családnevet a sírokról:

Klein Miksa sírköve

Az egyik Klein Miksáé, akire boltosként (a bolt és kocsma a mai Klein-köz sarkán található orvosi rendelő helyén üzemelt) (Erről kicsit többet itt olvashatsz) és tanyatulajdonosként (Klein –tanya) emlékeztünk. (Klein nénit 1944. június 5-én nagyon sokadmagával Kápolnásnyéken rakták fel a vagonokba a kakastollasok és más helyi pribékek.)

A Klein –tanya Magyarország Harmadik Katonai Felmérése 1884-es térképén

A másik a Spät testvéreké, akik története (meg a deportálások és deportálók) ürügyén már írtam pár bejegyzést „Hagyaték”-címmel a tavasz folyamán).

Hauerné Spät Róza (+ 1903) és „Szarvasi” Spät Sándor (+1902) sírja egymás mellett a temetőben

Ők Szarvasról jöttek, és Székesfehérvár után az 1910-es évekig éltek Velencén, mielőtt Kápolnásnyéken raktak fészket-ameddig lehetett. Nálunk két testvér nyugszik a tizenegyből, Kápolnásnyéken még kettő. Életük és haláluk tanulságos, olvass bele!

* * *

Pápai tiszteletes az ünnepségen említette, többen is lehettünk volna az átadáson, megemlékezésen. Lehet, de ez nagyon mellékes körülmény. Itt valami helyes, jó történt, ami önmagában hordja a jutalmát azoknak, akik megtették, azáltal, hogy megtették. A történetet meg azért írom meg, hogy az is értse, aki nem élte meg!