Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Az emberi élet fordulói Velencén

2011.08.01

AZ EMBERI  ÉLET FORDULÓI VELENCÉN

                 Gyűjtötték : Ács  Gábor   Székesfehérvár,  József  Attila  Gimnázium

Vígh Zsuzsanna  Székesfehérvár, Teleki  Blanka  Gimnázium

1992

    Kultúránk története - mint  valamennyi  népé-   az  emberi élet legfontosabb  pillanatainak  számtalan közvetett  és  közvetlen megfogalmazását  őrzi.

Az  embert   már a  legkorábbi  időktől  kezdve foglalkoztatták életének  meghatározó  eseményei:  a  születés, a  házasság és  a  halál.

    Gyűjtőmunkánk  helyszínén a  Velencei-tó partján   fekvő   Velencén  - sajnos-   már  nem    ápolják  a  régi  hagyományokat.

Ennek  okaként az  1930-40-es  években  megindult  iparosodást  jelölhetjük  meg. Az  emberek, a  jobb  kereseti  lehetőség  reményében, a  közelben  található  Székesfehérvárra   és  az  újjáépített  Budapestre  utaztak dolgozni.

Az     időközben  üdülőközponttá  vált   nagyközség   lakói  nem  tartották  fontosnak a régi  népszokások  felelevenítését,  megőrzését, és továbbadását.

Szerencsére néhány idősebb ember még emlékezetében és szívében hordja gyermekkora  emlékeit. Ők  segítettek munkánkban.

   Az   emberi  szokások,  hagyományok  már  a  születés  pillanatát átszövik.

A  gyermek  születését reményteljes  várakozás,   készülődés  előzte  meg. (Ámbár  a szülés  előtt,  a  megszokott munkájukat  végezték  a  terhes  nők). A  szülés megkezdődése  előtt  a  leendőbeli  édesanyát  a  ház  első úgynevezett   „tiszta  szobájába”   fektették.

Az  előkészületben  (a  családtagokon  kívül)  segített a  bábaasszony.

A  bábaasszony  általában   egy  idősebb, az    egész  falut  jól  ismerő  személy volt,  aki   tudásismeretét a  tapasztalatok  hagyományozása  útján  szerezte.

A  bába   általános    tennivalói  (  a  szülés  előkészítésén  kívül )  a  következők  voltak: megvetette  a  gyermekágyas  asszony ágyát, előkészítette   a  szülés  helyét, és  az  ahhoz  szükséges eszközöket  és  tárgyakat.

Vajúdáskor,  amíg  a  kinyomás   meg  nem  kezdődött,  fenn  járatták  az   asszonyt,  hogy  könnyebben  szülje  meg  gyermekét.

Nagyobb  volt  a  család  öröme,  ha  az  első gyermek  fiú  lett.

A  szülés  alatt  az  édesapa  a konyhában,  vagy  a  hátsó  szobában  várakozott.

A    bába   a  szülés  után lemosta  a  gyermeket, és  a  gyermekágyast.  

Meghatározott   ideig,  általában   egy  hétig naponta  ment    az  anyát  és  az  újszülöttet  ápolni,   a  szennyeseket  kimosni. A  bábaasszony  általában  kiszabott  pénzösszeget   kapott  szolgálataiért, ezt terményben , élelmiszerben  is  megválthatták.

Szokás  volt  a  hozzátartozók,  rokonok  részéről   a  gyermekágyi  ebéd, a  „komatál”   vitele   az  édesanyának és az újszülöttnek. Ez rendszerint húslevesből,  baromfihúsból,  kalácsfélékből, süteményekből, borból,  pálinkából állt.

Esetenként  sört  is  vittek azért,  hogy  több     legyen  a  szoptató  asszony  teje.

A  születést  a  legközelebbi  hivatalos  napon jelentették   be   a  plébánián, legtöbbször  ez  a  bábaasszony  tiszte  volt.

A  keresztelés     a  születést  követő  második,   harmadik  vasárnapon, többnyire a  reggeli  órákban  történt  a  templomban.

A  keresztszülők, „komák”   kiválasztása  már  a  születés  előtt   megtörtént.

A  keresztelésnek  nagy  jelentőséget  tulajdonítottak,  a  gonosz,  ártó  hatalmakkal  szembeni  védettség  szempontjából.

A  keresztelői  menet indulásakor sok  helyen  azt  mondták:

„Pogányt  viszünk,  keresztényt  hozunk.”

Hazakíséréskor    pedig:

„Pogányt  vittünk,  keresztényt  hoztunk.”

Vagy    párbeszédes  formában:

„Mit  vittetek?               Egy  kis  pogánykát.

Mit  hoztatok?               Egy  kis  báránykát”.

A  párbeszéd  a  bába  és  a  komaasszony  között  zajlott  le.

A  keresztelői  lakomának  két  fajtája  ismeretes:

Szerényebb megvendégelés,  ebéd,   vacsora  vagy  csak  kínálás formájában a  keresztelő napján     a  komák  és  a  bába  részvételével vagy  nagyobb  szabású lakoma, főként  az  első  fiúgyermek  születése  után.  Ez  utóbbi nem  feltétlenül a  keresztelés  napja,   hanem  pl.:

disznóölés,  szüret,  stb.  A  nagyobb  lakomára  meghívták   a  távolabbi  rokonokat, szomszédokat  is.

Az  emberi  élet  egyik  legszentebb,  legörömtelibb pillanata:

a  házasság ,   amely  két egymást  szerető  ember  Isten  színe  előtti egybekelése.

Persze  a  hivatalos  eseményt rengeteg  apró  mozzanat  előzi  meg.

Ismerkedésre  leginkább   a  leányfonóban, a  bálokon, lakodalmakkor  és  más, zenés  táncos   összejövetelen kerülhetett  sor.  

Az   udvarlás bizonyos  munkák   alkalmánál  megengedett. Ilyen  pl.: a  vízhordás,  amely  az  eladó  lányok  kötelessége  volt és  alkalmat  adott a  legényekkel  való  találkozásra  a  kútnál.

A  legények  házhoz  járásának   szintén  meghatározott  rendje  volt.

Egyes  alkalommal a  legények  csoportosan  keresték  fel  a  lányos  házat,   máskor  az  udvarló  egyedül  látogatta  meg  választottja  házát.

A  legény számos jelből  következtethetett  arra,  hogy    néven  veszik-e  közeledését .  Pl.: a  „kitették  a  szűrét” ismert  szólás  azt  jelentette,  hogy   a  kérő  szándékát   szívesen  veszik-e  vagy  nem.

Akinek  a  szűrét  kitették az  eresz  alá, mehetett  máshová  feleséget  keresni.

Nagyon  fontos  szerepük   volt  az  udvarlásban  a  szerelmi  ajándékoknak és  jeleknek.

Ezek  a  lányok  részéről:  a  zsebkendő,  a kalap  mellé  tűzhető  bokréta, a  legények  részéről többnyire  vásári  csecsebecsék,  nyalánkságok (pl.: mézeskalácsszív )   voltak.

Komolyabb udvarlási  szándékot  kifejező  szerelmi  ajándék  a  májusfa, amelyet  május  elsejének  éjszakáján   a  lány  háza  elé, az  ablak  alá  állított az  udvarló a  legényismerőseivel,  barátaival.

Megpróbálták  a  legények  egymást  túllicitálni  a  fa  méreteit  illetően.  A  fát  krepp papírral, borosüvegekkel  díszítették. A  májusfa  állítás  még  ma  is az   élő  hagyományok  közé  tartozik.

A  szerelmi  ajándék  sajátos  formája:   a  szerenád.

Néhány.  hangszeren  játszó  legény,  élükön   az   udvarlóval  a  lányos  ház    ablaka  alá  vonult és szép,  szerelmes   nótákat  játszottak. A  lány  tetszésnyilvánítását  az   ablakba  tett  égő  gyertyával  jelezte.

Ha  komolyra  fordult  a  sor és  a  szerelmesek  a  házasságot    fontolgatták,  akadályozó  tényező  lehetett  az  eltérő  vagyoni    osztály. Ilyenkor  a  szülői  beleszólás  miatt  meghiúsulhatott   az  elképzelés. Ha  viszont  az  akadályok elhárultak  a  pár  jövője  elől, akkor 

ünnepélyes  keretek  között gyűrűt  váltottak:  eljegyezték   egymást.

Több   évig  is  tarthatott  a jegyesség,   ez  idő  alatt  a  vőlegény sokszor  megfordult  a  háznál. Az   esküvő  előtt  három  héttel  a  vasárnapi  mise  alkalmával  a  helyi  pap kihirdette a  házasulandók  nevét,  szintúgy  a  következő  két  hét  vasárnapján.

Az esküvő hetében     rendezték  a  legénybúcsút, amit  a  legény családjának  borospincéjében   rendeztek.  A  menü szalonnából,  kolbászból,  kenyérből,  de  főleg  borból  állt.

Megvirradt  a  nagy  nap !  Az  esküvő  napja !

Délelőtt tartották a községházánál a polgári esküvőt, délután került sor a templomi szertartásra.

A  polgári  esküvőn    az  ifjú  páron  kívül  a  két  tanú   volt  jelen. Délután a  templomban  az  úr  színe előtt is  szentesítették  kapcsolatukat. Ezután  indultak  a  lakodalomba.

Általában  a  módosabb  háznál  rendezték  a  lakodalmat, ahol  már  délelőtt  elkezdték  a  sütés-főzést,   s  ahova már  délelőtt   szívesen  látták  a  vendégeket.

A  tényleges  lakodalom  már  sötétedésben  kezdődött,  a  vacsorával.

A  lakodalmi  vacsoránál  a  menyasszony  középen,  tőle  balra  a  vőlegény .

Ők  ülnek  a  központi   helyen,  mellettük  a  két  tanú  ül.  Utánuk   a  szülők ,  a  testvérek  helyezkednek  el  illetve  a   vendégek.

A  vacsora  kezdetekor  az  első tálakat  a menyasszony  és  a  vőlegény  elé  tették, a  vendégeknek  nem  volt  szabad  csörömpölni  az   evőeszközökkel mert   ez  szerencsétlenséget   hozhatott az  új  párra.

A  fogásokból  az  első  tálat  a  vőfély  hozta  be,   egy  verset  vagy mondókát  szavalva.

 Külön mondókája volt a levesre, pörköltre,  pecsenyére, kirántott húsra, süteményekre.

Pl. :  pecsenyére: 

„Pecsenyét  hoztam,  mégpedig  két  félét,

 behoztam  a  kakast és  vele  a  jércét.

Hogy  jutottam  hozzá?  Szépen  elbeszélem,

 hallgassanak  hát  rám, figyelemmel  kérem.

Szaladgált  a  kakas,  a jérce  nyomában

én meg  fogtam  magam,  futottam  utána.

Megcsíptem mindkettőt  hamar  szerencsésen,

Le  is  öltem  őket, s  leforráztam  szépen.

Lábukat  szépecskén össze  is  kötöttem,

és  végre  a  tepsibe  belegyömöszöltem.

Szép  piros-barnára   sült  meg  a  bőrük,

lett  királynak  való  pecsenye  belőlük.

Nyúljanak  utána,  ízes  a     falatja,

tisztelt  Násznagyuram, bátran  kóstolhatja !”

A  vacsora  után  zenét  kért  a    vőfély, felkéri  az  ifjú  feleséget,  majd  tovább    adja  a  férjnek.  Majd  sorra   táncoltatja  a  nőket.

Éjfélkor  kezdődik  a  menyasszony  táncoltatás (Ma  is  élő).

A  feleségen  ekkor  már  piros    alapon fehér  pöttyös  ruha van  (  menyecske  ruha ), a  fejére  pedig  ugyanilyen  mintájú  kendő:  lekötöttségének  jeleként.

A férj táncra perdül a feleségével, majd  az „eladó  a  menyasszony” felkiáltásra a  férfiak,  barátok,  ismerősök -  vagyis  a  vendégsereg - megtáncoltatja  az  ifjú  arát.

A  felkérés  előtt  az  előre  odakészített   mélytányérba (tálba) pénzt  tett, amit  rögtön  letakarnak  egy  lapos  tányérral.  A tánc végeztével  az  ifjú  férj  felkapja   a  feleségét (tálastól)   és  visszavonulnak.

A vendégek kifulladásig esznek-isznak, majd másnap este újból  összegyűlnek. A lakodalom  általában  három  napon  keresztül  folyt.

Ha  egy  velencei  lakos  más  faluból   való  lánnyal  házasodott,  pl.    sukoróival,  a  velencei  legények  elmentek  a  lány  falujába és  kikérték  a  lányt. A  vőlegénnyel  ment  a násznagy    és  a  vőfély.

A  vőfély  kikérte  a  menyasszonyt  és  elindultak  visszafele,  azonban  ekkor  már  a  faluból    kivezető  úton karvastagságú  szénából  font   kötél  volt kifeszítve.  Itt  a     menetnek  meg  kellett  állnia, a   vőlegénynek  pedig  el   kellett  szakítania  a  kötelet. Ha  sikerült, mehetett  tovább, ha  nem,  akkor megváltást  kellett  fizetnie  a  lányos  falu  legényei  részére,  ami  

kb.  20-30  liter  bor  volt  vagy    annak  az  ára.

Csak  ezután  indulhattak  tovább.   A  fenti  szokás  neve:   megváltás.

 

A  születés  pillanata  magában  hordozza  a halál   pillanatát  is.

Az  emberi  élet   utolsó  állomása  a  halál a  teljes  megsemmisülés  állapota.

A  vallás,  a  népszokások,   a  hit ezt a  valóságot  próbálják a  nép  számára  elfogadhatóvá  tenni.

A túlvilági  lét,  a  tovább  létezés képzete  megkönnyíti   a  beletörődést a  megváltozhatatlanba.

Ezért  fontosak  a  halál  témájához  fűződő,  majd ezer éve  a keresztény,  illetve  a  babonás néphit  szokásainak  vizsgálata.

Az  emberek  sokat  foglalkoztak  a  népi  meteorológiával,  hogy  előre  következtethessenek  az  elkövetkezendő napok  időjárási  viszonyaira. Ebből a törekvésből  származik  saját  jövőjük  iránti  kíváncsiságuk.

A  halál  előjele  lehetett  a  kutya  szűkölése, vonítása, illetve  a bagoly három   egymást  követő éjszakai  huhogása.

Tárgyaknak  (pl.  szentkép)  leesése, elmozdulása, valamint  a  kemence,  a kémény  megrepedése,  leomlása.

A  haldoklót  a  tiszta  szobában  helyezték  el.  A  hívő  beteg  érezve  papot  hívatott: meggyónt,   megáldozott,felvette   az  utolsó  kenetet, végrendelkezett,  elmondta  utolsó  kívánságát,  elbúcsúzott  szeretteitől.

Közvetlenül  a  halál  beállta  után a  halott  szemeit   lefogták,  állát  felkötötték  egy  kendővel,   - a  hullamerevség  beálltáig-  utána  leoldották. Kezét  rózsafüzérrel   összekulcsolták.

Velencén  csak  az  1910-es  évektől  volt  orvos,  addig a  tanfolyamot  végzett  helyi  halottkém  állapította  meg  az  elhalálozás  tényét.

Ezután  a   tükröt   lefedték, az  órát  megállították, a  tüzet  kioltották a házban.  A papnak  megüzenték  a  halálhírt, aki   a   lélekharanggal  tudtára  adta  a  falu  népének  az  eseményt.  Ha  férfi  volt  a  halott,  akkor három  rövidet, ha  nő,  akkor  két  rövidet harangoztak.  Ezt  csendítésnek  hívták..

A  halott mosdatását  és öltöztetését nő  esetén  a  női  családtagok,  férfi esetén  bármilyen  nemű  családtagok  végezhették,  de  többnyire  ezt   is  nők  csinálták. Fiatal  halott  esetén az  anya  és  a  nagymamák  végezték. A  férfi  halottat  megborotválták. A  mosdóvizet  kiöntötték valahol  távol,  kevésbé  emberjárta  területen. A   mosdató  szappant  eldobták,  elásták.  Előfordult  az is, hogy  a  halott  arcát  bekenték  vörösborral,   hogy  „élőbb” arcszíne  legyen.

Ezután  ünnepi  ruhába  öltöztették  a  halottat, a  legtöbbször fekete és   fehér  színű  anyagok  dominálnak. A  felravatalozás  szintén  a  tiszta  szobában  történt.

A koporsóba  helyezték  a felöltöztetett  halottat,   mellén  összekulcsolt  kézzel, cipőben,  de  összekötözött  lábbal, és  kalap  nélkül. A  halott feje alá kispárnát  tettek,  mellé  pedig életére  jellemző  tárgyakat, pl.:  tűt,  cérnát,  ostort.

A  temető  az   egyház  tulajdonát  képezte, ebből  lehetett    vásárolni   sírhelyet.

A  sírgödröt a férfi  családtagok  ásták, a segítő  barátokat  illett  megkínálni egyszerű  étellel,   itallal.

A  sírgödör  tájolása kelet - nyugat, a  koporsó  elhelyezésekor  a  halott  feje nyugat  felé  esett. Velencén nem találhatóak padmalyos sírok, csak  úgynevezett  szimpla sírok.  A  családtagok  többnyire  egymás  mellé  temetkeztek.

Szokás  volt az  úgynevezett  halott nézés,   amikor  a   rokonok, barátok,  ismerősök  felkeresték  a  házat és  lerótták  kegyeletüket  az  eltávozott   emléke  előtt.  A  látogatókat  többnyire  megkínálták  szalonnával,  kenyérrel,  borral  és  pálinkával,   kaláccsal.

A  velencei  néphit  szerint  a  terhes    nőnek  tartózkodnia  kellett  a  halott  látogatásától,   nehogy  rontás  érje  a   leendő  gyermeket.

Ha  csak   egy  szobából  állt  a  ház,   akkor  a  lakók  a temetésig  elköltöztek  a  rokonokhoz, barátokhoz.

Az  elhalálozás  napjának  estéjén kezdődött  a  házban  a  virrasztás,  ahova   csak  felnőtt és  házas emberek  mehettek.

Általában  a  tiszta  szoba  közepén elhelyezett  fedetlen   koporsó    egyik  oldalán  a  férfiak,   másik  oldalon  a  nők     foglaltak  helyet.   Csendes  beszélgetéssel  és   imádkozással  töltötték  az  időt.

A  temetést  általában    három  nappal  a  haláleset  után   rendezték.

A  felravatalozott    testre  ráhelyezték  a  szemfedőt és  összeszegelték  a  koporsót. A  koporsót  kézben  vitték  ki  a  házból   az  udvarra, ahol   ráhelyezték  az  úgynevezett „Szent  Mihály  lovára”,    ami  egy rövidebb  négylábú  szállító  faállvány, elől - hátul  hosszú  nyéllel.

Itt  az  összegyűltek  előtt  a  pap   elbúcsúztatta  a  halottat.

Az  udvarról  elindult  a  halottas  menet.  A  katolikusoknál az élen  a  keresztvivő  ment, utána  a  kántor,   kb.  10   jól  éneklő   gyermekkel végig  énekeltek,  a  kántor  vezetésével.

Ezután  következett  a    koporsó  a  halottvivőkkel,   akik   vagy  a „Szent  Mihály lován” vagy  ha   távol  volt  a  temető,  szekéren  szállították   a  halottat.

Mögöttük  a  pap    következett, majd  a  gyászoló  hozzátartozók,   barátok..

A  temető  bejáratánál  megáll  a  menet   és  imádkoznak.   Innen már  kizárólag  a  „Szent  Mihály  lován” viszik. Az  ima  után  kb. 10  percig szólt a  harang, ez  a  „kiharangozás.”

Közben  a  koporsót  a  sírhelyhez  vitték  és  a  kötéllel  leeresztették   a  sírgödörbe.

A  koporsóra  virágot  szórtak, aztán  beföldelték  a  sírt és  a   fej  felőli, tehát  nyugati  végébe fejfát  tűztek. A fejfa általában faragott  fából készült,  amin  a halott nevén kívül még egy - egy  versecske  is  állhatott.

A  temetés  után  került  megrendezésre  a  halotti tor, abban  a  házban, ahol  az  elhunyt  élt.  Egyszerű  ételekkel  kínálták  a   vendégeket (szalonna,  kenyér,  bor,  pálinka).A  jelenlévők   csendesen  étkeztek,  a  halottról  beszélgettek,  majd  mielőtt   mulatozásba    csapott    volna  a  tor,  az  elhunyt  emlékét  kegyelettel  őrizve  távoztak.

A  közelebbi  hozzátartozók   gyakran  emlékeztek  meg  az  elhunytról    halottak  napján,  karácsonykor,    a  névnapján,  és  az  elhalálozás  évfordulóján.

Ilyenkor  tartózkodtak  a  szórakozástól,  gyakran  felkeresték    a  sírt  és  virágot  vittek,  illetve    tisztogatták  a  sír  környékét.

Mint  láthattuk  a   fentiekből  az    emberi  élet   fordulói  nagyon  sok  lehetőséget   adnak  a  néprajzi   gyűjtésre.

 Mind  a  születés,  mind  a  házasság, mind  a  halál,  olyan  események,   mely  minden  nép  kultúrájában  megtalálható,  természetesen  más-más  formában.

Így  a   magyarság    történetét  is  végigkíséri.

 

Melléklet:

A fiú búcsúzó verse a  szülői házban,  a vőfély tolmácsolásában :

„Zeneszónak    szűnjön  meg  zengése,

sarkantyúnak   szűnjön meg  pengése,

mert búcsúzásomnak  lészen  most  kezdése !

Kedves  vőlegényünk  szeretettel  megkért,  hogy

mondjam  el búcsúzó  szavait  helyette.

Zeng  a  búcsúszóm,  hullanak   könnyeim,

mert  tőletek  válok  el,  drága    szüleim.

Isten  áldását  kérem   fejetekre,

hogy  részetek  legyen az  örök  életben.

Kedves  édesanyám !

Mielőtt  indulok,  könnyező  szemekkel, 

válladra  borulok.

Neked  köszönhetem,  hogy  a  földön  élek, 

hogy  fölneveltél,  hálát  adok  néked.

Bár  holnaptól másfelé  haladok, 

tenéked  mindenkor

  fiad  maradok.

Légy  szerető  anyám, bár  nem  leszek  melletted,

Az  isten  áldja  meg minden  lépésedet.

 

Kedves  édesapám !  Tőled  is  búcsúzom, 

búcsúzó  szavam  neked  elszavalom.

Bocsánatot  kérek,  ha  megbántottalak,

nagyon  kérlek,  légy  nálam  boldogabb.

Testvérhúgaimtól  is  most  búcsút  veszek,

Mindenkor  maradok hű  testvéretek.

S  miután búcsúzásomnak végére  értem,

vendégseregünket  arra kérem,

induljunk  el  csendes  békességben,

keressük  fel   vőlegényünk  párját,

drága   hitvesét,  ékes  menyasszonyát.”