Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elfeledett mesterségek 4. rész

Drótostót

Elvisz a drótostót!

„Ha rossz leszel, elvisz a drótostót!” Nagyanyáink idejében ezzel ijesztgették a szülők engedetlen csemetéiket az Alföldtől egészen Zemplénig. Néhanapján feltűntek a régi Velence poros utcáin is. De ki is volt az a drótostót? Tényleg az volt a fő szórakozása, hogy magyar gyerekeket rabolt?

A 18. században Trencsén vármegye északi területének férfilakossága egyre inkább szembesült azzal, hogy a mezőgazdaságból nem tudja fönntartani a családját. Terméketlen, köves földek, mostoha időjárás, kezdetleges földművelési módszerek – ez mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy a férfiak valami új megélhetési módon kezdjék törni a fejüket. Már korábban is eljártak Sziléziába dolgozni, innen hozták magukkal a drót megmunkálásának ismeretét. Ebből fejlődött ki a drótos szakma, mely hatalmas karriert futott be. A „Drótosföldnek” (szlovákul Drotária) nevezett Felső-Vágmente mellett később drótostelepülések alakultak ki a Szepességben is. A szlovák vándordrótosok nemcsak a történelmi Magyarország területét járták be, hanem eljutottak sokkal távolabbi vidékekre – Oroszországba, Kínába és Amerikába is. Több korabeli utazó följegyezte, hogy a trencséni falvak tele vannak asszonyokkal és gyerekekkel, de férfit alig látni bennük. A férfiak ugyanis csak a téli időszakra jártak haza a családjukhoz. Képzeljük csak el, mekkora terhet rótt ez az asszonyokra, akiknek egyedül kellett vállukon vinni a háztartás, gazdálkodás, gyermeknevelés minden gondját. Bizony az is előfordult, hogy a családfő, akinek éves keresete a család egyetlen pénzbevételét jelentette, hazafelé menet útközben elitta a pénzt. Sokszor az sem segített, hogy a férfiak indulás előtt ünnepélyes esküt tettek: nem fognak engedni az ital csábításának.

drotostot-fenykepe-a-20-szazad-elejerol.jpg

Drótostót fényképe a 20. század elejéről
 

A drótosoknak csak egyik rétegét képezték a szegény házaló mesteremberek, akik hátukon cipelték egész műhelyüket. Kezdetben egymagukban, majd inasukkal járták a világot. Nem érdektelen megjegyeznünk, hogy a drótosinas szlovák neve džarek [dzsarek], mely a magyar gyerek szóból származik. A drótosok később társaságokba tömörültek, műhelyeket, sőt egész manufaktúrákat alapítottak. A történelmi Magyarország déli területein azonban elsősorban az egyesével, kettesével járó vándordrótos alakja volt a jellemző, bár akadtak kisebbfajta műhelyek is. Kezdték azzal, hogy a ház előtt az utcán kikiabálták magukat, van e lyukas lábas, fazék mert akkor most ott helyben befoltozzák.„Fazikat fótooznyi”, „drótoznyi-fótoznyi”.  Meg is tették – talán három forintért foltonként. A művelet a következőképpen zajlott– először a lyukat megsmirglizte, majd csirizelt és alul felül rákalapálta a flepniket (rátétet) amiket össze szegecselt.

elvisz-a-drotostot.jpg

Drótostót inasával

Sodronyarszlánok a magyar irodalomban

Szeretetteljes iróniával festett képet kaphattak a „sodronyarszlánoknak” titulált drótosokról Pajor István tollából a Honderü című reformkori szépirodalmi és divatlap olvasói:

Mint hajdan kalandor lovagok – kár hogy nem gyalogok a hasonlat’ találóbbsága végett – ugy indul ki a sodronyos sziklás hazájából, bejárni a földkerekségét, s reformálni a már szétbomlott nemzeti fazekakat; fegyvere mindössze egy kusztorából áll, melly azonban nem annyira ellenség, mint ártatlan rozskenyér ellen tesz szolgálatot; végczélja mindenkor: falubajutás és törött edény, mit ő – bár czammogó léptekkel – többnyire el szokott érni, s habár véletlenül reá éjjelednék is, evvel sem sokat gondol, hanem megfordítván a voltszürke leppentyűt, „ott a hol” jót hortyog, s nagy tervei’ kivitelét más napra halasztja. Mi sem eredetibb, mint midőn a nap’ fölkelő sugarainál két drótos – mert párosan járnak – komoly szótlanságban kullog rongyos magyar falu felé, számolva magyar bőkezüségre s törött edények’ halmazára. Bejutva a faluba, mindenik külön utat vesz, s lassu, kimért léptekkel, jól betanult variatiók szerint kiáltozza: dajtye hrncze drótuvaty; gyökeres magyar helyeken: „drótultassík”. A magyar gazdasszonynak ennél örvendetesb hang nem ütheti fülét; azonnal eszébe jut a sok lábatlan lábas, fületlen fazék, repedt tál és tányér; s tán még szíve is kész volna megrepedni, csakhogy legyen mit drótolni, ha történetesen csupor nem találkoznék. Ugyanez a folyóirat tudósít arról is, hogy a drótosoknak Soroksáron egész telepük van, ahol „valódi respublikai életet élnek”.

drotos.jpg

Drótostót munka közben

A drótostótok alakját sok magyar irodalmi alkotás megőrizte, ezek közül néhány az interneten is olvasható, például Gárdonyi Géza Egy szál drót című novellája. Az ezekből kibontakozó kép szerint a drótostót jámbor, aranykezű, becsületes mesterember. Szívós, igénytelen, kevéssel is beéri. Általában a konyha küszöbén dolgozik. Szívesen veszi, ha megkínálják egy kis kenyérrel, szalonnával, pálinkával. Ládája mindenféle rejtélyes, a falusi fiúk képzeletét izgató tárgyakat rejt. Tört magyarsággal kommunikál a gazdasszonyokkal. Öltözéke vászoning, széles karimájú kalap, lábbelije bocskor.

A drótosok tevékenysége szerteágazó volt. A drótozáson (megrepedt cserépedény, teknő körbedrótozása) és foltozáson (lyukas edény megfoltozása) kívül készítettek konyhai eszközöket, egércsapdákat, gyerekjátékokat, később dísztárgyakat is. Az első világháború után a geopolitikai változások, valamint az ipari termelés ugrásszerű fejlődése miatt a drótosmesterség hanyatlásnak indult. Az idősebb generáció visszaemlékezéseiben azonban még a múlt század ötvenes, hatvanas éveiben is találkozhatunk Magyarország területén házaló drótosokkal. Ők már nem az egykori Trencsén vármegyéből érkeztek hazánkba, hanem a Hegyköz szlovák falvaiból. A szlovákok máig nagy becsben tartják a drótoshagyományokat. Szlovákiai kézművestalálkozókon, kirakodóvásárokon gyakran találkozhatunk hagyományőrző mesterek drótostermékeivel. Nagyrónán, a „Drótosföld” szívében drótosmúzeum is üzemel.

Tényleg elvisz?

És akkor most itt az ideje, hogy megpróbáljuk megválaszolni a cikkünk elején feltett kérdést: tényleg gyerekeket rabolt a drótostót? Igaz, ami igaz: a drótosok viselkedése nem volt mindig kifogástalan. A drótosság intézményéről szóló, a romantikus sztereotípián túlmutató szlovák szakkönyvekben olyan közlésekkel is találkozunk, miszerint előfordult, hogy a drótosmesterek kínozták inasaikat, rabszolgamunkára vagy koldulásra kényszerítvén őket. Ezek az adatok főleg korabeli németországi rendőrségi jegyzőkönyvekből származnak. A magyar visszaemlékezések szerint azonban a vándorló drótosok szelíd, a légynek sem ártó emberek voltak. Ápolatlan, marcona külsejük, titokzatos ládájuk, a vállukon lógó drótköteg, jellegzetes kiabálásuk, rendszeres fel-felbukkanásuk és nem utolsósorban idegen beszédük mégis alkalmassá tette őket arra, hogy a magyar anyák rájuk testálják a rémisztő mumus szerepét.