Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elfeledett mesterségek sorozat 7. rész

A HALÁSZAT

A halászat az ember legősibb tevékenysége. A Velencei-tó halászata már az ember letelepedésével elkezdődött, kb. 3000 évvel ezelőtt, amikor a barlangkori ember kezdetleges eszközeivel művelte, bizonyíték erre a tó környékén talált számos lelet.

A tó keletkezésének kora megegyezik a Balatonéval.  Az eredeti területe 61 m2 volt, a mai 25 m2-rel szemben.  Hosszúsága 10.5 km, szélessége kb. 2 km.

A tó halászata évszázadokon át, az itt élő lakosok élelmiszerrel való ellátását szolgálta. A halat saját kezdetleges eszközeikkel, a családjuk részére fogták a halászok.  Fő eszközük a szigony volt, amelyet később betiltottak.  Sokan használták a nyeles „burítót” (fordított vesszőkosár nyéllel ellátva). A nagybirtokosoknak résztulajdonuk volt a tóból is, mindegyik uradalomnak volt halászati és nádvágási joga. A falvaknak is volt tulajdonrészük a tóból. A tórész „gazdája” a Tóbíró volt, Velencén id. Nagy Károly.

A halászat pénzkereső foglalkozássá, (mesterséggé) akkor vált amikor 1911- től „vállalkozó” bérelte a tó halászati jogát és megalakították a Velencei Halászati Társulatot.  Ő alkalmazta elsőként a halászokat bérért.  Nagyon gazdag volt a tó élővilága, naponta kereskedelmi mennyiségű halat fogtak, amelyet lajtos kocsikkal szállítottak a tókörnyéki vendéglőkbe, még Budára is jutott belőle.

A 3967 holdas területből Pákozdhoz tartozott 2057 kh, 870 kh Velencéhez, 413 kh Gárdonyhoz, 337 kh Agárdhoz, 217 kh Sukoróhoz és 73 kh Dinnyéshez tartozott.

A halászat 1945-ig működött így, a háború után történtek változások.  A tó államosítása után a halászok megalakították a Velencei-tavi Halászati Szövetkezetet. A halászaton és halfeldolgozáson kívül halfüstöléssel is foglalkoztak, jellemző volt például a füstölt angolna készítése. Ők bérelték a halászati jogot 1974-ig. Ez után az állami tulajdonos a halászati bérleti jogot a Horgász Egyesületeknek engedte át.  Ez időtől a halászat, mint foglalkozás, a Velencei-tavon megszűnt.

A tó ideális halas víz. Legfontosabb hala a ponty, amelyből három féle fordul elő. Egyik az ősponty    ( sudár, nyurga ill. vad) amely izmos, karcsú, lassan növő, sodrófa alakú faj.  A másik, a mára már meghonosodott, nagytestű tógazdasági származású nemes ponty pikkelyes és tükrös alakban. A harmadik a két fő csoport kereszteződéséből származó, igen nagy ellenálló képességű, nyújtott formájú, igen jó ízű ponty.

A pontyok mellett leginkább a csuka él, ez a hazánk összes vizeiben fellelhető őshonos, falánk ragadozó.

1935 óta betelepített harcsa, amely már a 120 darab betelepített egyedből származva, mára honossá vált.  Növekedését illetően ma már közel 100 kg-os példányok is előfordulnak a tóban.  (úszó szigeteknél).

Bár a fogas süllő élettere a tóban nem a legkedvezőbb mégis értékes állománnyá szaporodott.  Említésre méltó a tó ragadozó életmódot folytató hala, a balin, amely jelentős állománnyal bír és a horgászok kedvelt sport-hala.  Kisebb testű, békés ragadozó természetű halféleségek közül a tóban megtalálható a sügér, keszegfélék sokasága, dévérek, kárászok, compók valamint számos vízi élőlény.

A halászat jelentős eszközei Velencén: A halászok közül sokan egyesek nagy hálóval, mások kis szerszámokkal dolgoztak.  A „kisszerszámos” halásznak legfontosabb eszköze a „verse” varsa volt.  Ezt nevezzük rekesztő halászatnak.  Legrégibb típusa Velencén a „kosárverse”, melyeket kis vízben, nádkapukban tűztek le.  A szigony betiltása után 1912-ben , három sukorói halász, Seffer Lőrinc, Ferenc és Kiss József új szerszámot használtak, a nyeles és a nyél nélküli „burítót”. A kosárversét főleg csukafogásra használták. Később az oldalára zsákot erősítettek a halaknak.  Így alakult ki a tó speciális halfogó szerszáma, a „zsákos tapogató”. Ez a szerszám a tókörüli falvakban elterjedt. A másik eszközük a „szárnyasverse” melyet egész évben használtak. A harmadik az 1920-as évektől elterjedve a dunai ötkarikás varsa volt, amelyből egy-egy halász 40-50 db-ot is felállított és minden nap végignézett.

 A nagyhálós halászatot a cérnahálók különböző fajtáival végezték.  Itt már a halászok közösen dolgoztak (bandákban), csörlővel tekerték fel a nagy hálót. Hosszúsága néhol elérte a 100-120 métert, melyet a halászok a saját termelésű kenderből készítettek.  (Ennek emlékét őrzi a település egy bizonyos része a Kenderföldek elnevezésében.) Ezek működési elvére jellemző, hogy a hal nekiúszik a kifeszített hálónak és uszonyával, kopoltyújával fogva fennakad háló ritka szemeiben.  Ilyen szerszám a 30-40 méter hosszú „potás cérnaháló” volt. A hálókötés eszközei a tű és a béce voltak. A tűt a halászok saját bicskájukkal maguk faragták ki szárított bodzafából, fűzből, akácból, szilva vagy gyertyánfából. A tűbe általában tintaceruzával vagy megtüzesített dróttal belevésték az elkészítés évét, valamint a saját nevüket is, hiszen előfordult, hogy kölcsönadták ezeket az eszközöket más halászoknak. A halászembernél mindig megtalálható volt egy fonallal megszedett tű is a csizmája szárában, vagy a kalapja mellé tűzve arra az eshetőségre, ha a háló kiszakadna.

 A tó halászeszközei közé tartozik még a merítőháló és az egy vagy kétfiókos ladik, amelyet csak a Velencei-tavon használtak.

A halászat 1974-ben – a környék rohamos fejlődése miatt- háttérbe szorult, átadta helyét a horgászatnak, így a tó és környéke üdülő és pihenő hellyé vált.  Ma a horgászegyesület tagjai, éves horgászjeggyel foghatnak halat a Velence-tóban.  Több nemzetközi horgászversenyt is rendeztek tavunkon.

Jég alatti halászat

Télen, ha a tavak és a folyók jege már elbírta a halászokat, hosszú nyakú fejszével (jégvágó szakóca) vagy véső formájú, köpűs jegellővel lékeket vágtak (a nyári halászatra alkalmas szerszámokat célszerűen átalakítva), hogy a jég alól foghassák ki a halakat. Legfőbb jellegzetességeiben országosan egységes a - gyalommal vagy -kerítőhálóval, közösségben végzett (halászbokor), melyet a Balatonról ismerünk legrészletesebben. A kerítőhálós jég alatti halászatkor hatszögletű (Balaton), ill. kör, ellipszis, téglalap (Tisza vidéke) alaprajzi elrendezésű léksort vágnak ki, melynek egyik végén az 1,5×1 m-es bedöntő (beadó)lék, másik végén a háló kihúzására szolgáló, 2×0,5 m-es ajtólék, közben pedig (a hatszög, kör, ellipszis, téglalap vonala mentén) a kisebb, háromszög alakú hajtólékek sora helyezkedik el. A balatoni jeges vonyó szélessége 210–240 méter, hosszúsága 400–800 méter; a tiszai holtágak jeges tanyái ennél lényegesen kisebbek. Jég alatti halászatkor a gyalom húzókötelére egy-egy megvasalt rudat (vezér) kötöttek, s miután a bedöntő léken jég alá eresztették a hálót, a hajtólékek mentén kétágú (fa vagy fém) villával (csáklya) irányították a rudat s húzták a kötelet. Ha a vezér léktől lékig haladtában félre úszott, a kampós végű gemiccsel, kampóval keresték meg. Amikor a háló közel ért az ajtólékhez, a (jeges vonyón belül elhelyezkedő) buffogatóléken egy kivájt talpú, hosszú nyelű buffogatóval verte a vizet, űzte a halakat az egyik halász. Miután a vezér megjelent az ajtólékben, a kötelet a vállukra vetett, hámszerű cibékre akasztották a halászok, így húzták össze a hálót. A jég alatti halászatnak ilyen módja É-, Ny- és Közép-Európában sok közös vonást mutat mind a járulékos szerszámok, mind a léksor alaprajzi elrendezése tekintetében. Kisebb jelentőségű és alkalmi a jég alatti - horgászat és a - rekesztőhalászati szerszámok (vejsze) téli használata. Az orvhalászok, alkalmi halfogók a halat a jégre ütéssel kábították el (- ütőhalászat), vagy a lékhez a friss levegőre gyülekező halakat szákkal, alkalmi merítő eszközzel emelték ki, szigonnyal (szigony) nyársalták fel a régi időkben.

halaszatvegnapjai12.jpgvelence_halaszok_regi1_jo.jpg