Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Népi orvoslás Velencén

2011.07.25

NÉPI  ORVOSLÁS  VELENCÉN

EMBER  ÉS  ÁLLATGYÓGYÍTÁS


GYŰJTÖTTÉK:  Juhász  Hedvig Balatonalmádi,  Kéttannyelvű Gimnázium

                     Nagy  Ildikó Székesfehérvár, József  Attila  Gimnázium

                                        Nagy Veronika Székesfehérvár, József  Attila  Gimnázium


Dolgozatunkban a velencei  népi  orvoslással,  ezen  belül  a  szervi megbetegedések, külső betegségek  gyógyításával,  a  szülés  körülményeivel  és  az  ehhez  kapcsolódó  szokásokkal,  valamint a Velencei-tó gyógyító szerepével  kapcsolatos   gyűjtésünket  írjuk  le.

A    gyűjtött     anyagból    tükröződik,  hogy  a  gyógyításban egyaránt  jelen  voltak  a racionális  és  a  mágikus  gyógymódok.   De  a  vegyes  vallású -római  katolikus  és  református-     falu  adatközlőinek elmondásából kitűnik,  hogy  a  valóságos alapú  gyógymódokra   nagyobb   súlyt  fektettek, míg  az  irracionális   gyógyításról elítélőleg  nyilatkoztak.  Ezeket általában babonának  tartották,   bár  néhányan  ennek  ellenére  használták. Az   emberi  élet  első  fordulója,  ahol orvosra  van  szükség, a 

 

SZÜLETÉS:

A  terhesség körül a legjelentősebb  szokás  az  anyajeggyel  kapcsolatos. A  várandós  anyát,  óvták  az  ijedségtől,  és  különösen  nem  volt  szabad valamelyik  testrészükhöz  odakapni addig,  amíg  először  meg  nem  mozdult  a  gyermek. Például  a  ma  is  élő  G.  Károlyné   ,édesanyja terhessége közben  paradicsomot  főzött  be.  A  forró  paradicsom  ráömlött  a  nyakára, s  az  asszony hirtelen   odakapott. Ezért  a  gyermeknek  ugyanott  a  nyakán  piros  anyajegye  lett. „  még  paradicsom  csöppök  is   látszanak.”

Egy  másik  terhes  asszony  hátára ráugrott  a  kutya  és  a  kisbaba  szőrös  háttal  született. Egy  érdekes  történet  arról  szól,  hogy egy  családnak,ahol  terhes  anya  volt  felgyulladt   a  háza, Ő  nagyon  megijedt,s a  gyereke  nem  tudott megtanulni  beszélni  és  járni.

Hasonló  eset  több  is  volt, amikor  pók, cseresznye  vagy  szilva  esett  a  kismamára,  és  Ő  hirtelen  odakapott.

A gyermek  nemére  a  has  formájából  és  az  anya  viselkedéséből lehetett  következtetni.  Ha  az  asszony  csípőben  hordja  a  kisbabát,  lapos  a  hasa,  akkor lánya  lesz,  ha  pedig  csúcsos,  akkor  fia.

Azt  tartották,  hogy a   fiút  váró  anyák  gőgösebbek, büszkébben   viselkednek, míg  a  lányos  anyák  viselkedése  „anyásabb”,  szelídebb.

Tóth  Lászlónénak  különösen jó  megérzései  voltak  a  születendő  gyermek nemének megállapításával  kapcsolatban. Azt  is  mondták,  hogy az   anya  a  második  terhességénél  már megérezte,  hogy  ugyanolyan nemű  lesz-e    a kisbabája mint  az   első  volt, vagy  sem.

Általában  a  lányok  előbb,  a  fiúk  pedig  rendes  időre   születtek.

A  burokban,  vagy  foggal  született gyermekről  azt  mondták,  hogy  szerencséje  lesz, de   azt  a  fogát  ki  kellett  húzni,  hogy  tudjon  szopni.

Sejtették,  hogy  valaki  foglalkozott  az    angyalcsinálással,  de nem  szívesen  beszéltek  róla.

A  szülést  a  bábák  vezették  le. A  bábaasszonynak  nem  szólt  a  terhes  anya  a  szülés  várható időpontjáról,  de  azt  a  bába  megközelítőleg  tudta,  hiszen  ismerte  az  egész   falut. A   szülési  fájdalmak  megindulásakor  a  férj  szaladt  el  a bábáért. A  szülésnél  csak  a  kismama és a  bába  lehetett  bent   a  szobában. Az  elmondottak  alapján  a  bábaasszonyok  jobban  vezették  le  a  szülést,  mint  bármelyik  orvos   manapság. Az  újszülöttet  a  bába  megfürdette,   párnába  pólyálta,  majd  az  édesanyát  „ rendbe  tette” és vizes  lepedőt  csavart  szorosan  a  hasára. Ezt a  kötést kétóránként  kellett  cserélni,  hogy  az  édesanya  hasa visszanyerje  az  eredeti  formáját.

A  bába kb. 7-8  napig  járt  a házhoz  fürdetni a  gyermeket és  gondozni  az  anyát, akinek  addig   nem  volt   szabad  felkelnie.   A  gyermek első  útja  a templomba  vezetett,  körülbelül  2  hetes   korában.

A  kisbabát  nem  volt  szabad  nyáron  elválasztani, nehogy  hasmenéses  fertőzést  kapjon.

A  keresztszülőket     szigorúan a  rokonságból  választották  ki. A  bába is  jelen  volt  a  keresztelőn,  s   az  ezt  követő  ünnepi  ebéden  is. Az  életképtelen  gyermeket  a  bába is  megkeresztelhette,  ha  nem  volt  lehetőség  papot,  vagy lelkészt  hívni.  Ezt  hívták  szükségkeresztségnek,   s  így  a  gyermek nem  pogányan  halt  meg.  A halott  csecsemőt  ugyanúgy  temették el,  mint  a  felnőtteket, de  ezek  a  sírok   külön  helyen  voltak.  Egy  sírba  néha  több  koporsót  is  tettek.

A  bábát  leginkább  természetben  fizették,  de  a  háború  után már  a  községháza  tartotta  el.

Sokan  beszéltek a  szemmel verés  hiedelméről, de  állítólag  kevesen  hittek  benne.  A szülők,  a  szerencsétlen,  fáradt  szemű, összenőtt   szemöldökű öregasszonyoktól  féltették  a  gyermeküket.  Ilyen  asszony  volt  például Naca  néni  és  Lidi  néni.(R. K.-né)

A  szemmel verés  ellen védekezésül  színes  szalagot  kötöttek  a gyermek  csuklójára, hogy  az  ártó  szem először  arra  nézzen. Ha  a  kisbaba  sokat sírt, nem  tudott  elaludni vagy a  hideg  rázta, szemmel  verésre  gyanakodtak. 3  szál  gyufa  parazsát  szenteltvizes  vízbe  rakták,  s   ha  az  lerakódott a  pohár  aljára, bizonyságot  nyertek. Hogy  a  bajt  elűzzék szintén  ezzel  a  szenes  vízzel   mosdatták  meg a  gyermeket ( arcát,  szemét,    homlokát,   talpát. )  Törölgették illetve  az  ágy  alá vagy  a  sarokba  öntötték, közben  imádkoztak.

Ha  ijedtség  volt  a  gyermek  sírásának  az  oka,  a  kémény  alatt  ólmot öntöttek,  hogy rájöjjenek  mi  okozza. Fogzáskor  a  kisbaba  ínyét  ecettel  és  sósborszesszel  bedörzsölték.   A  kihullott  tejfogat  maguk  mögé  dobták,  a  következő mondókát  mondva  hozzá:

                       „ egérke  egérke, adok  neked vasfogat,

                         Te  meg adjál  csontfogat”

 

A  református  anyakönyv 1886-tól  jegyzi  a bábaasszonyok  nevét  és  tevékenységük  idejét:

1880-as  évek :

 Dvorek  Antalné

Heles  Istvánné

Orbán   Istvánné  Ispaner  Teréz

özv. Erős Lászlóné

Hontaller  Mária

Amler  Andrásné

Úrfi  Pálné

Csapó  Istvánné

Németh  Istvánné

Neubauerné

Varga  Sándorné

Bognár  Andrásné

Horváth Istvánné  Verke  Erzsébet

 

1890-es  évek :

Sipos  Józsefné

Tebr  Istvánné    (Kápolnásnyékről  hívták)

Klopfer  Károlyné

Kovács  Anna

Lőrincz  Lajosné

Jeges  Jánosné

Újvári  Teréz

Berenozkiné

Tóbiás  Rozália

Rozsmann Mihályné

Józsa  Julianna

Rácz Marianna

Budai Istvánné

 

1900-as  évek:

Hajszál  Jánosné

László  Zsuzsanna

Kecsei Jánosné

Takács  Katalin

Lőrincze  Lajosné

Gyessei Mihályné

Hajnal  Jánosné

 Barna Józsefné

Kása  Lőrincné

Farkas Józsefné

 

1910-es  évek :

Barna Józsefné

1920-as  évek :

Katchné

Pear  Gyuláné

Polák  Istvánné

Gubicza Józsefné

Peler  Gyuláné

özv.  Csányi  Jánosné

Kiss  Jánosné

 

1930-as  évek:

Csibáné

Németh  Julianna

Nagy  Károlyné

 

1940-es  évek:

Kalmár  Sándorné (Kápolnásnyékről hívták)

Hublik  Mária

Szűcs  Istvánné

 

1950-es  évek:

Asztalos  Rozália

 

Az  1930-as  évektől  kezdődően vitték   először az  anyákat  kórházba  szülni, s 1959-ben jegyzik  az  utolsó  bábát  a  református anyakönyvben.

Adatközlőink  visszaemlékezéseiben a  következő bábaasszonyok  jelentek  meg: Barna  Józsefné 1905-1924-ig, Polák  Istvánné 1923-1943-ig, Nagy  Károlyné 1937-1944-ig,  Hublik  Mária 1946-1951-ig, Haján  Mihályné Pálinkás  Mária.

Az  anyakönyvekből  sikerült  megtudni, hogy  mik  voltak  az  emberek  halálának leggyakoribb okai.  A  gyermekek főként  különböző  görcsökben  haltak meg, de  jelentős  volt  a  kelevény, tüdőgyulladás, sínlődés, nyavalyatörés,  (epilepszia) csúz (izületi  betegség)  hurut, szívszorulás, himlő (1948-as  járvány  a  gyermekek  között) szegezés  okozta  halálozások  száma  is.

A gyermek halandóság meghaladta  az 50-60 %-ot  is.

A  felnőttek  halálát túlnyomó részt a görcs, hideglelés, nyavalyatörés,  májzsugorodás,  rákbetegségek, szívizom elfajulás, érelmeszesedés, trombózis, embólia, gutaütés, tüdőgümőkór  és  különböző járványok  okozták.

Az  első  jegyzett  járvány 1800-ban a  pestis  volt  majd 1846-tól  a  tüdővész  és  a  vérhas,  1866-tól  a „cholera” ütötte  fel  a fejét.   Az  első   világháború után   spanyolnátha  és a  fejtífusz  pusztított,  a II. világháború   után a rossz ellátás  miatt   végigsöpört az epekórság és a  hastífusz. 

Az  emberek  a  mindennapos   mezőgazdasági  és  háztartási  munkákban  gyakran  szenvedtek sérüléseket. Nyílt sebekre főleg  növényeket használtak gyógyításra : farkasalmát, paradicsomot.  Az  útifüvet  és  a  diófalevelet  megtörték, hogy  nedvet  eresszen, s  így tették  a  nyílt  sebre,  de  az  utóbbi főzetével  is  mosogatták  a  nyílt  sebet.   Gyakran  használtak vizeletet sebekre vagy   szódabikarbónás  vízzel  fertőtlenítették. Sokat   használt,  ha  a  sebre összerágott, sós  pirospaprikás   kenyeret  tettek.

Kelésekre  piros  paradicsomot, kovászt,  tejfölös  lisztet,  timsót tojásfehérjével  habosra  verve, liszt, zsír  és   tejföl  keverékét,  farkasalmát,   mályvát, lisztet kovászt,  tejfölt és  hagymát  összekeverve,   tollpihe  és  liszt  elegyét, valamint  langyos  tejben elkevert  lenmaglisztet alkalmaztak.

A  méh  vagy  darázscsípést    petrezselyemmel vagy ecetes  vízzel  dörzsölték  be.  A  szél által  kifújt   kezet  és  arcot  tejjel mosogatták.

Kutyaharapással  és   macskakarmolással   orvoshoz  fordultak.

A  szemölcsöt  lószőrrel  elkötötték, vagy  az  úgynevezett   kutyatej  nedvét  tették  rá.  Tyúkszemre,  repedt  sarokra  és  bőrkeményedésre  hatásos  volt  a  csalánfőzet:   1 marék  csalánt 1 liter vízben 10  percig  forraltak,  majd  kihűlés  után áztatták  benne  a  lábukat.

A  birka  és  marha  faggyút  formába öntve   tartották,  közte  cérnával. Így  könnyen  juthattak  1-1  kis  darabhoz.  Felolvasztva  bőrkeményedésre   használták. Szemölcsre  és  tyúkszemre  gyakran  használtak  vérehulló  fecskefüvet   is. A  leégett  testrészeket  általában  tejjel  kenegették.

A  hajhullás  megelőzése  érdekében  gyakran  mostak  hajat  csalán,  illetve  hársfa teával. 2 dl  vízbe  1  evőkanál  gyógyfüvet  tettek.

Szemgyulladásra szintén  gyógyfüvet - kamillateát – alkalmaztak.

Ha  valakinek  árpa  volt  a  szemén szembeköpték.

Fejfájáskor  sósborszesszel  kenték  be  a  fejet.  Fülfájás  esetén egy  evőkanálban étolajat melegítettek, ezt  beleöntötték  a  fájós  fülbe, majd  vattával  betömték, s  így  hagyták  1  óráig. Ezt  kétszer, háromszor  meg  kellett ismételni.  Máskor kövirózsát  törtek  össze, hogy  nedvet  eresszen,  és  ezt csöpögtették  a  fülbe. Ha  huzatot  kapott  valakinek  a  füle,  akkor  felforrósított  sót vagy  korpát  tettek  rá szövetzacskóban.

Előfordult,  hogy  fokhagymát  dugtak  a  fülbe vagy  héjában  főtt krumplit  összetörtek és  kis  vászonzacskóba téve tették  a  fülbe.

Lyukas  fogba szegfűszeget   tettek,  vagy  egy  kanálban papírt  égettek  és  annak  a  hamuját  tették  a  fogba.  A  sós-vizes, pálinkás, illetve sósborszeszes  öblögetés  is  használt a  fájós fognak.  A  foghúzást  eleinte  a  borbély, majd későbbi  időben  a  körzeti  orvos  feladata  volt.

Az  orrvérzést az  orrcsont  masszírozásával  a   fej  hátrahajtásával  szüntették  meg,  ezen kívül jéghideg vizes  borogatást tettek  a  nyakra.

Magas  láz  esetén hideg illetve  állott vagy vizes  borogatást  tettek csuklóra  és  bokára,    vagy  keresztkötést  alkalmaztak.

Forró  bodzateát  és hársfateát is  ittak, vagy  pirított  cukrot  hársfateával  felengedve.

Ha birkafaggyút  vagy zsírt tettek a  mellkasra, erre   útilaput  borítottak,  megszűnt a  köhögés.    Szintén  hatásos  volt , ha  pirított  cukrot főtt   vöröshagyma  levével  fölengedték és  mézzel ízesítve megitták.

Kihűlés  ellen ecetes, sós, kamillás  forró  vízbe  áztatták  a lábukat.

(2  evőkanál  só, ½  liter kamilla  tea, 2dl  10%-os  ecet )

Torok és  mandulafájás  esetén cickafarkfű-teával sós  vízzel, zsályateával vagy  hipermangán  oldattal gargalizáltak,  illetve  kamillateát,  vagy zsályateát  ittak.

Gyomorfájás  esetén kamilla,  bodza, vagy  fehérüröm  teát,  illetve pálinkát  ittak.  A  vesebántalmakat  meleg  párna ráhelyezésével illetve  békarokka  teával  gyógyították.

Epebaj  esetén   vadkender  teát  kortyolgattak.  Úgy  tartották, hogy  ezt  a  teát  nem  szabad  semmivel ízesíteni, csak  keserűen  használ.

A  reumás  fájdalmakat  ecetes  borogatással  enyhítették.

Ha valakinek  fájt a háta, vizes, majd száraz ruhát  tettek  rá és forró vasalóval „megvasalták”.

A  faluban  két  kenőasszony  működött. Bekő Julis  néni  egy  tányérban libazsírt  kért,  és  azzal kente  körülbelül ½  óráig a  fájó  testrészt.

Gulyás  Istvánné  Mári  néni  pedig  szappannal  bekente  a  kezét és  úgy  masszírozta  a  betegek  hátát.

A  sárgaságot  az  orvosok  nem  tudták  gyógyítani, így sokan  belehaltak, de  két  asszonyról  is  meséltek, akik  meg  tudták gyógyítani  a  sárgaságban szenvedőket. Ők  nem  árulták  el  a  receptet  senkinek  sem,   így  csak  azt  sikerült megtudnunk,  hogy volt   olyan  eset,  amikor „valami   fehér  port  tett  bele  valami  szirupos  folyadékba”  a  kuruzslóasszony, ebből  a  beteg  háromszor  ivott és  meggyógyult.

Egy másik gyógyító szer száraz libapiszkot és különféle (nem tudni milyen) gyógynövényeket  tartalmazott, amit  pálinkába  téve kellett  kortyolgatva  fogyasztani. Ez  a  szer  is  használt.

A  lábfájást  sósborszesszel vagy  „rézeleje  pálinkás” kenegetéssel  enyhítették. Visszérre  körömvirág kenőcsöt tettek, (itt  kenyérvirágnak,  illetve  kenyérbél  virágnak hívták). Ha  elpattant  egy  visszér,  tiszta fehér  rongyba  csavart pénzdarabot   csavartak  rá.

A  Velencei-tó  közelsége nagy  szerepet  játszott a   gyógyításban. A   nádasban  található  piócákat különféle  bajok  orvoslására  használták.

Emlékeznek  egy  Stokinger  János  nevű  halászra, aki  piócaszedéssel   foglalkozott.   Rajta  kívül  Hajdu  Mihályné Pálinkás  Mária   bábaasszony is ezzel  foglalkozott.

Gyerekek  is  szedték,  de  túlnyomó  részt  mindenki  magának  gyűjtötte be  merítőhálóval   a  szükséges  piócákat,amelyeket ezután dunsztos  üvegekben  tartottak, s  naponta  cserélték rajta   a  tóvizet.

Használat  után  a  pióca  magától  lefordult a  beteg  testrészéről,s  ezután  kinyomták  belőle a  kiszívott,  fáradt, törött  vért, hogy  újra  fel  lehessen  használni. A  pióca  hatásos  volt  magas vérnyomás  ellen, ilyenkor  nyakra  tették .Kelésre,  fájós  fogra,  fájós  lábra,  derékra  téve,  hátfájásra,  reumás  fájdalomra,  tüdőbaj   megelőzésére, és  kiszívta  a  visszeret is  úgy,  hogy az  nem  fakadt ki.

A  Velencei-tó  iszapját  reumás  és  ízületi  bántalmakra  használták, vagy  néhány  órára  beleültek,  vagy a  vállukat illetve  a  hátukat bekenték  vele, s hagyták  a  napon megszáradni. Azt  mesélték   az  idős  falubeli    emberek,  hogy a  Velencei-tó  vizét  régen  gyógyvíznek nyilvánították a  víz Ca és Mg tartalma  miatt. Az  iszapot  állítólag  külföldre  is  szállították.

Ezen  kívül  Papkert  alatt  volt  egy  forrás, mely  Ca  és  Ra  tartalma  miatt volt  nevezetes.  Sajnos   mára  már  sem  a  vizet,  sem  az  iszapot  nem lehet   gyógyításra  felhasználni.

A  háztáji  állatok  apróbb  betegségeit   is   gyógyították  házilag, bár  az emberek

visszaemlékezései  szerint  többször  hívták ki  az  állatorvost,  mint  az  emberorvost.

Ha  az állatoknak  szorulása  volt, keserű  sót  adtak nekik.  A  tyúkok és  más baromfik  torkát  petróleumba  mártott  tollal  kenegették.

Szemmel verésről  az  állatokkal  kapcsolatban  is  beszéltek.  Ha például  a  baromfik  a  nagy  melegben  elpilledtek,  szenes  vízzel locsolták  meg  őket,  hogy  elűzzék  az   ártást.

Ha  a  tehén  véres  tejet  adott, azt  szintén  annak  tulajdonították,  hogy  valaki  szemmel  megverte.

Ha  a  ló lába  megsebesült, farkasalmát törtek  össze,  és  ennek  főzetével  mosogatták  a  sérült  részt.

A  lovak bajaival  egyébként  a  gépészkovács  foglalkozott, akit  emiatt gyógykovácsnak  is  neveztek.  Ő  igazította  meg  a  lovak patáját,  ha  rosszul  volt  feltéve. Ha  a    nem  tudott  enni, mert  hosszabb  volt  valamelyik  foga, akkor  azt  lereszelte,   és  kihúzta  a  lovak  rossz  fogát  egy  fogóval  amelyet  előtte  benzinlámpával  fertőtlenített.

Ha  a  malac  gilisztás  volt,  fokhagymás  vagy  sós  ételt  adtak   neki.

Egy  sertéspestis  járványról  is   hallottunk, amely  1939-ben  pusztított.

Az  elhullott  állatokból  zsírszappant  főztek.

Gyakori  volt  a  teheneknél  és    más  hasított  körműeknél a  száj- és  körömfájás.  Gyógymódként  borban  mosogatták  az  állatok  száját  és  körmét.

Sajnos  a népi  állatgyógyászat  is  azok  közé  a    letűnt  fogalmak  közé tartozik,  melyek  régen  még  mindennaposak  voltak,  mára  pedig  szinte  teljesen  feledésbe  merültek. 

Persze  a  jelen  kor  emberei  már  kevésbé  foglalkoznak  állattartással, mint  régen és a  modern  tudományok is  elég fejlettek  ahhoz,  hogy  elsöpörjék  a népi  gyógyászat  alapvető  elemeit.

Mi  azért  foglalkoztunk  ezzel  néhány  napon  keresztül,  hogy  a  régi idők hétköznapjainak  egy  parányi  része  újra  napvilágra  kerülhessen.

 

Adatközlők:

 

1.                                                             Benkő  Józsefné  Moharos  Julianna 

2.                                                               Ascher Imréné Gulyás  Julianna  

3.                                                               Miklós  Józsefné Pap  Julianna

4.                                                                            Tóth  Lászlóné   

5.                                                            Dr. Kiss  Ernőné Ludmann Rozália  

6.                                                                            Szántó Józsefné          

7.                                                                            Bognár  Eszter   

8.                                                             Dr.  Pajor  Jánosné  Szórádi  Julianna

9.                                                              Kónya  Lászlóné Hajdú Zsuzsanna 

10.                                                        Gévay László  Címzetes  apát-esperes  

11.                                                          Bölcsföldi  László Nagytiszteletű  úr 

12.                                                                        Szórádi András