Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Népi teherhordás Velencén

2011.07.30

NÉPI   TEHERHORDÁS   VELENCÉN

GYŰJTÖTTÉK : Nagy Gáspár Székesfehérvár, József Attila Gimnázium

Sinkovics Balázs Mór, Táncsics Mihály Gimnázium

Zsadon Péter Székesfehérvár, József  Attila  Gimnázium

1992.

 

A  főbb  illetve  gyakrabban  használt  részeket  nevezték  külön  névvel.

A  szekér méreténél  fogva ugyan  nagyobb terhek szállítására  is  alkalmas  volt, de  a  település elhelyezkedése miatt  a  velenceiek  gyakran kényszerültek  a  szekér  használatához. Aratáskor ( takarodás) szekérrel  vitték  ki az  aratókat  a  földre.  Ekkor  még  a  szekéren  semmi  külön  felszerelés  nem  volt. De  a  kévék hazaszállításánál a  kocsi  eredeti  hossza (kb. 4  m) nem  volt  elegendő.

Egyes  vidékeken  a  szekér gerincét    szolgáló nyújtó  megtoldásával hosszabbították   meg  a  kocsit. Velencén  ez nem  volt  jellemző.   Itt  a szekéroldalakon  keresztbe   tett   kb. 3  m  hosszú  és  15-20  cm  átmérőjű  gerendákkal (vendégoldal)  növelték  meg  a  kocsi  hosszát,  illetve   a  szélességét.  Egy   így felszerelt  kocsira   15-17 kereszt  gabonát  raktak  fel,  általában  3  sorban. A  felrakott  gabonát  nem  kötéllel  kötötték le, hanem  a  kévék  tetején  keresztbe   feltett   rudakkal (rúdaló). A  rakományt  is  ( rudaló)  leszorították,  elől   lánccal  szorították a szekér  elejéhez, hátul  pedig   egy    kötéllel  erősítették  le ,  aminek  szorosságát  egy  csomóval  a  szekér  hátuljához   (sarogjához)  erősítették.   Csigaszerkezettel  tudták  szabályozni. Ezt  a  csigaszerkezetet egyéb  egyszerű   kampómegoldások is  helyettesíthették.   A  szekéroldal  megtámasztására   használták  a  lőcsöt.

Aratáskor  is minden  munkaképes férfi   kint  dolgozott  a földeken.

A  földesúr által  felfogadott aratómunkások  ebédjét,  a  földesúr által  külön  erre  a  célra  felfogadott   arató  szakácsné  készítette  el, a spórolás  végett  elég  egyhangú  nyersanyagok  variálásával.  Ezt  egy  szalmával  bélelt  szekéren  szállították  ki  a  földekre,  nagy,  zománcos  tejes kannákban.

Az  aratás napjaiban  a  csütörtöki  napok  voltak kiemelkedőbbek,  amikor a  munkások  felesége  által  már  szerda este   elkészített  otthoni  ebédet vitték  ki    az  aratóknak (erre  mondták  a  falusiak „csütörtököt  viszünk”). Ezt  a  csütörtöki ebédet az  asszonyok fazekakkal  együtt  kosarakba  rakták,  vagy szakajtó  ruhába  tették,  aminek   négy  sarkát egy  csomóba  kötötték. A lovat  és a  kocsit,  amivel  az  ebédet  szállították,  valamelyik  módosabb  gazda  adta  kölcsön. Az  ebédet,  az  aratásnál hasznavehetetlen öregember, vagy  fiatal  fiú  vitte  ki  a  földekre. 11 óra  körül végigvonult  a  falun  és  összegyűjtötte   az  edényeket, s  olyan sorrendben  rakta fel  azokat, ahogy  a  gazdák  földjei követték  egymást.

Amikor  a  gabonát  hazaszállították, (hosszúra  vetett  szekerekkel) a  cséplőgéppel  csépelték  ki. A  faluban  csak  egy  ilyen  gép  volt,   a  település  végétől  elkezdve  egy-egy  udvarba  beállt,  és  a  szomszédoknak  is  ezen  az udvaron  csépelte  ki   a  gabonát.  A  gabonát  ezután  (hektolos)   zsákokba  rakták, (sima kender  zsák, amibe  kb. 75 kg  búza fért).

A  búzát   jinakkal  mérték, ami  egy  kádár  által  készített  nyeles, vödörszerű edény  (átmérője  40 cm, magassága  50   cm).

Ősszel  visszaállították  a  kocsit  az  eredeti  formájára (rövidre  vették)  és  az  oldalára  magasító  deszkákat szereltek,  ebbe  szállították  az  őszi  terményeket (pl:  krumpli,  kukorica,  répa), amelyek  közül  a  krumplit és  a  répát  gombos  végű  vellával rakták  a  szekérre. A  répát  és  a  krumplit  súlyra mérték,  míg  a  kukoricát sima fűzfavesszőből font  vékával (kb.  50   kg   fért  bele). Az  őszi  termények  közül  káposztát  szinte  egyáltalán  nem  termeltek  Velencén.

A  másik   nagy  őszi  munka   a  szüret volt.

A velencei  szőlőhegy  a  falu  északi  határánál  helyezkedett  el. A  présházak - más borvidékektől  eltérően -  nem a  szőlőben  voltak,  hanem  a  faluban,  vagy  az M 7-es  autópálya  környékén (a  Bence-hegy  lábánál). A  szőlő  présházhoz  szállításához  az  ismert  szekeret  használták. Ekkor  ismét  át  kellett  alakítani. A  szekér  oldalait  leszerelték és  hosszában  a  tengelyekre  fektetett  két  bőrfára  egy  nagy  kocsikádat  helyeztek (kb.  5-8 hektoliter).

A  nők  a  szőlőt  vödrökbe   szedték, majd  a  férfiak  puttonyokkal gyűjtötték  bele  a  kádba. Mivel  az  utak  a szőlőhegyen  meredekek  voltak, erre  az  alkalomra  többféle  féket  is  szereltek  a  kocsira.

A  Velencei-tavon  jelentős  volt  a  halászat  is. A  kifogott  halat nagy,  két  fülű vékába  rakták, azzal  szállították a  szekerekhez.  A  szekérre  ismét  nagy kádat állítottak,  félig  merték  vízzel, és   abba  rakták  a  halat  majd  lazsnakkal vagy  egy  sima  lenvászon  lepedővel letakarták. A  halszállítás  nem  túl  nagy  távolságokra  történt, mert  a  hal  nagy  részét  elszállították  ugyan,   de  többnyire  vonattal, s  a  szekérre  csak  a  vasútállomásig  volt  szükség.

A  mezőgazdasági  áruszállítás  mellett az  építkezésekhez  is  hordtak  követ  szekérrel. A  közeli  hegyekben  bányászott  követ,  kőtörmeléket  szállították. Ehhez  a  kocsi  alját  meg  kellett  erősíteni,  hosszú,  vastag  lécekkel. Két  végén, - a  saroglyát  megerősítendő -  egy  trapéz  alakú deszkalappal  zárták  le, amit  súbernek  neveznek.   Az  így  megerősített  szekérre akár  egy  m3    vagy  kőtörmelék  is  felfért. Ezek  a  lécek  nem   csak  a  megerősítés  miatt  voltak  praktikusak,  hanem    megkönnyítették  a  kőtörmelék  lerakását  is, mert  a  súber   leszedése  után  a  lécek egyenkénti  feszítővassal  történő  megemelése  után  a  kőtörmelék  lecsúszott  a  szekérről.

A  kertbe,  illetve  a  földekre  a  trágyát is  szekérrel   hordták  ki,  utána  tragaccsal  hordták  szét.

Télen  az  egyik  legnagyobb  munka  a  nádaratás  volt. A  nagy mennyiségű  nád  miatta  gabonafélék  aratásához  hasonlóan alakították  át  a  szekeret, de  a   vendégoldal  és  a  csatlósok találkozásánál  egy  lyukba  merőlegesen  beállítottak  egy  karót ( rakonca, mely  kb. 2 méter)  a   kocsi  négy  sarkába.

Mivel  a  nád  hosszú  volt,  a  szekérre  is  hosszában  rakták  fel. A  két  méter  magas  rakoncarudak  közé  az  első  és  hátsó  rakoncapárnál  kötötték  le,  hogy  a  nád  szét  ne  hulljon.

A  falun  belül  kisebb  terhek  szállítására   segédeszközöket is  igénybe  vettek.

A  vízhordásnak  is  többféle  módja  volt. Aratáskor  az  aratási  kútról 5-10 literes  ceglédi  kannában hordták  a  vizet,  többnyire  szekérrel,  mert  az  aratóknak  sok  víz  kellett, s  a  munkások  a  kanna  tetejéből ittak. Ha  nem  csoportosan,  hanem  egyenként  a  saját  földjükön  dolgoztak úgynevezett  „bugyogós korsóban”  vitték  a  vizet, amit  a  csákvári  fazekasoktól  szereztek.  Ennek  az  volt  a  tulajdonsága,  hogy  kissé  átengedte  a  vizet, ezáltal  nedves  lett  a  felülete, s  mivel  a  párolgás hűti  a  környezetet, a  korsóban  lévő  víz hideg  maradt.

A  kútról  való  vízhordásnak  volt egy  másik  módja  is.  Két  vödör  szállítására  volt  egy  faragott  hengeres  rúd (a vácska),   ami  kb.  1,2  m  volt.  Ennek   a  két  végén levő  vaskampókra  akasztották  a vödröt,  és  ezt  úgy  vették  vállra,  hogy  az  egyik  vödör  elől,  a másik  hátul  lógott. Ehhez  a módszerhez  kellett  bizonyos  gyakorlat,  mert  aki  nem  hordta  gyermek  korától,    annak  a  vállát törte.  Az ivásra  gyakran  forrásvizet  használtak.  A  vízhordás  női  munka  volt, ők  jártak  a  kútra vízért.

Kisebb   kerti  és  ház  körüli  munkákhoz  is  szükség  volt  teherhordó  eszközökre.   Az  egyik  legfontosabb  a  takarmányozás  volt. A  takarmányt  a  kertből, a  rétről  lazsnakban  hordták. A  lazsnak len vagy  kendervászonból  készült, kb. 1,5 m  nagyságú négyzet  alakú  lepedő  volt .

Attól  függően,  hogy  mennyi   terhet  akartak  vinni  benne, kétféleképpen  is  szállították. Ha  a  sarkain  nem  volt  madzag, hanem  csak  a  sarkait  összekötötték kevesebb,  ha  a  sarkain   madzag  is  volt, azt  kötötték  össze, több  zöldet lehetett  benne  vinni. A  lazsnakot  zsákból  is  csinálhatták,  de  akkor  az  egyik  oldalát  és  az  alját  el  kellett  vágni. Hordták  vállra  véve,  de  a  mellen  keresztül  kötve  is. Lazsnakban  nem  csak  zöldet,  de  télen  fát is  hordtak  haza.   Az  erdészet  engedte,  hogy  vékony  ágakat, apróbb  gallyakat  hazavihettek. Az  állatoknak  nem  csak  zöld,  de  száraz  takarmány (széna,  szalma) is  kellett. A  kazalból egy  2  füles,   nagy  kassal  hordták  be az  állatoknak,  s  ezt  a  kosarat  a  vállra  is  lehetett  venni.

Ezen  a  környéken használt  kosarak  alja általában  kerek, de használtak  szögletes    kosarakat  is. A  kosarak,  kasok  fűzfavesszőből  készültek. Az  ügyesebbek  háznál készítették,  de  voltak  kosárfonó  mesterek   is.

Kosarakat  hordtak   fejen  is, főleg  gyümölcsök  szállításánál,  ezek  szalmakosarak  voltak. A  fejre  rakott  kosárnál  egy  kendőt  tettek  a  fejre és  arra  rá a  kosarat. Ez  is  inkább  női  szállítási  mód  volt, az  ügyesebbek akár  18-20  kg  gyümölcsöt  is   tudtak  vinni  a  szőlőkből  haza,  illetve  nyáron  a piacra. Más  dolgok  szállítása  a  fejen  itt  nem  jellemző. Jellemző volt  viszont  a  vállra  vetett  tarisznya,  ebben  főleg  hideg  ételt,  szalonnát,  kolbászt,   kenyeret, üvegbe  bort   vagy  pálinkát szállítottak. 

Járt  egy  mondás : „télen  tarisznyádat,   nyáron  meleg  ruhádat  el  ne  hagyd”

Voltak  szőrtarisznyák  nemezszerű  birkagyapjúból,   de  ilyet  Velencén  nem  készítettek,  vásárokban  vették. Ezt  a  tarisznyát  bőrszíjjal  akasztották  a  nyakukba,  illetve  a  vállukra,  s  főleg  férfiak  hordták.

A  nőknek,  egyéb  szállításokon  kívül  a  kisgyermekek szállítását  is  meg  lehetett  oldani,  hogy  a  kezük  szabadon  maradjon  egy  háromszög  alakú hajtogatott  lepedőben  a  hátukra  kötötték  őket.  Ez  a  lepedő  a  mellükön  volt  összecsomózva.     

A  technika   gyors   fejlődése során   ezek  a  tárgyak kerültek leggyorsabban  feledésbe,  ezeket ma  már  nem  használjuk.

 

ADATKÖZLŐK:

Nagy  Mihály  

Jeges  József

Szabó  Imre

Bognár  Eszter

Tóth  Lászlóné