Többgenerációs visszaemlékezések velenceiektől-velenceieknek

(Interjúrészletek)

(Az interjúalany 1936-tól a II. világháború végéig mesél családjáról, saját kérésére neve

                                                                       nélkül)

Mottó:

„Az élet hosszú úszás az emlékek között, az emlékezés zsilipje néha kinyílik, ilyenkor az

emlékeket felkapja és magával viszi a víz, hogy aztán nem olyan messze lerakja, mint folyó

a hordalékát.”                                                                                          Mike Hoolboom

A húszas évek elején a Balaton mellől költöztek ide nagyszüleim.

Gyermekkor:

Édesapám asztalos volt, szobabútort, csónakot gyártott pld. báró Manndorff Gézának is. A

műhely a házban volt, ma szoba. A nagymama gyógyító asszony volt, értett a

gyógyfüvekhez. Egyszer, Édesanyámnak megsérült az ujja, vérmérgezést kapott, elindult a

piros csík. Már aggódtak az életéért, amikor a nagymama meglátta, egyből felment a

padlásra, lehozott egy szárított növényt, készített valami növényi főzetet és borogatást tett a

kezére. Másnap reggelre, lement a gyulladás. Piócával is gyógyított. A tóról hozták fel a

gyerekek a piócákat, a nyakára tette, az ütőérre és mondta a gyerekeknek, szóljanak ha már

megszívta magát az állat. Akkor sót hintett rá, amitől lefordult róla, kinyomta belőle a vért

és visszavitette a tóba a kis állatot. (Régen a gyerekek kis pénzösszegért szállították a

piócákat gyógyászati célokra a falusiaknak.)

- A Meszlenyi gyerekek (Anna, Júlia, Ignác) apja sportból minden héten egy téglákkal

megrakott hátizsákkal felgyalogolt a hegyre, ezzel tartotta karban magát.

- Bognár néni ruhája: Gyakran meglátogattam a nénit. Átjártam hozzá beszélgetni, szeretett

engem. Bognár néninek nagyon szép ruhái voltak egy nagy ládában. Módos család volt, szép

porcelánjai is voltak a néninek. Megmutatta őket, akkoriban voltam olyan 15-16 éves.

Egyszer a lányokkal kitaláltuk, hogy egy beöltözős mulatságot tartunk, de nem volt mit

felvennem. Édesanya javaslatára elmentem Bognár nénihez, hogy elkérjem az egyik ruhát.

Nagyon féltette a néni a ruháit, de odaadott egyet. Nagyon vigyáztam rá, otthon át is néztük

amikor visszavittem, hogy nem piszkolódott e össze, a néni megbízott bennem, ellenőrzés

nélkül visszatette a ládába. Ki tudja mi történt azzal a ládával…

Sholl bácsi- A későbbi Solt köz névadója, kútásó volt. Nagyon értette a szakmáját, az

ásáskor meg tudta becsülni a víz helyét és mennyiségét. Három lánya volt. Petre jártak a

lányok, nagyon divatosan öltöztek, a pesti divat szerint, szokatlan volt ez Velencén abban az

időben.

Szekérrel Iváncsára: Lakodalomba voltunk hivatalosak, szekérrel mentünk Édesanyával,

Édesapa pedig biciklivel követte a menetet. Külön vittük a koszorúslány ruhát magukkal. Az

út nagyon rossz volt, sáros, pocsolyás. Édesapa később ért oda, mert többet vitte a vállán a

kerékpárt, mint az őt.

Nagyon szerettem Édesapával menni bárhová. Egy alkalommal Érdre indult szintén

kerékpárral, addig erőszakoskodtam amíg magával vitt. Hosszú volt az út, nem vittünk vizet

se magunkkal, hazafelé elfogyott az erőm, apa úgy tolt hazáig és mondta: SOHA TÖBBET

NEM VISZLEK EL MAGAMMAL!!!!!!!!! Következő alkalommal Árkipuszta volt az

úticél. Akkor már egy kis barátnőm is csatlakozott volna, de a apa nem akarta. Anyával

megtanácskozták, hogy kora reggel indul majd, akkor lekéssük az indulást. Hajnalban már

ott vártuk útrakészen, nem tudta kikerülni a társaságot. Az út oda is és vissza is 50 km volt,

de szó nélkül teljesítettük a távot! Apa büszke volt ránk.

Nagymama és az „oroszok”. Bejött két katona, a nagymama egyből paprikás krumplit

készített nekik. Mindenki legnagyobb megrökönyödésére kedvesen körülugrálta őket,

mondta nekik: Szegények, éhesek, az anyjuk biztosan aggódik értük, neki is van egy fia aki

idegenben van, talán nem is él már…. A katonák nem szóltak semmit, de amikor elmentek,

megköszönték a vendéglátást MAGYARUL, mert kárpátaljaiak voltak. Az okos nagymama

így biztosította be a család védelmét.

A háborúról: 1944 novemberében a Czetner-Pirkner féle ládagyárban- lőszeresládákat

gyártottak- ott dolgozott Édesapa. Francia hadifoglyok is dolgoztak ott. Az otthoni

műhelyben 2 magyar katona volt elszállásolva. Novemberben jött a hír, mindenki menjen fel

a pincékbe a hegyre, mert jönnek az oroszok. Jöttek is, kb. 200 katona, feltépték az ajtókat és

németeket kerestek, szerencsére nem bántották az ott lévőket. (Akkor...) A falusiak

kialakították a fekvőhelyeket a hordók mögött, ott voltunk karácsonykor is, istentiszteletet is

tartottak. Hallottuk a dübörgést egy éjjel, reggel óvatosan kinéztek a férfiak és azt látták,

hogy a szőlőket teljesen letaposták a tankok, mindent tönkretettek. Vigyázni kellett, mert

lelőhették őket, messziről is, távcsöves puskákkal. Mindegy volt nekik kit lőnek. Másnap

németek jöttek. Nehéz idők voltak, a gyerekeknek tej kellett. Addigra a falut szétlőtték

szinte. A férfiak úgy lopóztak be megfejni a teheneket, volt, hogy pergőtűzben. A német

álcázva feküdt a földön és lőtte az oroszokat, de elengedte őket haza. A háztól nem messze

volt egy orosz tank. Mire eljöttek, egy akna esett be a konyhába, a tanknak szánták, nem

sokon múlt…

Volt, hogy hazajöttünk, a család, Mikéék-Bajla bácsi (Bajla=beteg, Mike bácsi beteg volt,

így mondták az oroszoknak, így hagyták békén, rajta maradt a név).

Aztán mennünk kellett a pincékből is, Kápolnásnyék felé. Volt egy kétkerekű kordé és

Lehelék halottas (gyász)kocsija. Edit lázas volt, őt arra tették fel, a szüleink a másikkal

indultak útnak. Akkor már napok óta nem ettem. A nagyszülők otthon maradtak. Ekkor már

úgy voltak, ha meg kell halni, akkor az lesz, nem indultak el. Aztán Édesanya úgy döntött,

hogy nem hagyja őket, a Heszler háztól fordultak vissza értük. Az út jobb oldalán haladt a

menet, az egész falu útra kelt. A németek látták őket, a Postadombon voltak. Aztán jöttek az

oroszok tankkal, de nem bántották a menetet. Estére Baracskáig jutottunk, az oroszok

beterelték a szétlőtt házakba az embereket, éjjelre fedél alá. A gyerekek, asszonyok mentek

be a házakba, a férfiak kinn maradtak őrizni őket. Editék elszakadtak a tőlünk, itt keresték

meg. Megtalálták, Martonban (Martonvásáron), a Postakocsi étterem előtt már nagyon éhes

voltam, csak egy üveg eperlekvár volt nálunk, Édesapa azzal etetett. Jöttek orosz katonák és

elvették tőle az üveget. Ő pedig utánuk szaladt, bár Édesanya félt, hogy lelövik. Szerencsére

beszélt valamit oroszul, mutatta, hogy gyerek van, aki éhes, mire az orosz visszaadta az

üveget. Érdig jutottunk, a rokonokig. Ott maradtunk, de semmi étel nem volt, csak valami

kevés krumpli. Mondták a szüleink: Nem esszük meg a tiéteket, van e valami bolt a

környéken? Volt, oda mentünk el gyerekek, meg lett hagyva, bármit is találunk ami ehető,

hozzuk el. Kávét találtunk… Éjjel bombázták minket, de senki nem halt meg. Másnap

hazaindultunk, Tárnoktól Nyékig vonattal jöttünk, onnan gyalog haza. A lakás kifosztva,

minden széthasogatva, szállt a toll. A kútba leengedett edényeknek nyoma veszett,

mindennek amit elrejtettünk- boroshordónak a trágyadomb alatt. A ragalja alatt voltak a

ruhák, azok is eltűntek. Sajnos ebben nem csak a megszállóknak volt szerepe… Az

asszonyoknak gyorsan lakhatóvá kellett tenni a házat, hogy aludni lehessen. Edit addigra

meggyógyult, mert találtak valami gyógyszert is menet közben.

Nem volt liszt, vetőmag, csak kukorica. Azt darálták meg kásának. Jött a hír: a dinnyési

magtárban maradt gabona! Édesapa ismét útnak indult, de az úton nem lehetett menni, mert

jöttek a hadifoglyok és az oroszok. De sikerült pár zsákot haza hoznia.

Mi, gyerekek daráltuk kézi darálón, nagyon nehéz munka volt, mert többször is át kellett

szitálni és darálni a durva lisztet. Kaposi malmos mentette meg a helyzetet, azért cserébe,

hogy Édesapa megjavította a rostáit, szitáit, tudott adni finomlisztet.

VÉGE