A „ Főszegen ” élő interjúalany 

-neve említése nélkül saját kérésére- mesél életéről emlékeiről.

Mottó: „Elmondani valamit, ami szép volt, ami elmúlt s amit eltettünk magunknak későbbre, a hosszú

őszre, melegítő tavasznak, világító emlékezésnek.”

                                                                                                                                    Bozzay Margit

1937. aug. 10-én születtem Velencén, ebben a házban, ahol most vagyunk. Régebben az volt a divat,

hogy az első gyerek a szülei nevét viselje. A bátyám 35-ben született, én voltam a második, 39-ben

született az öcsém. Voltunk hárman testvérek, aztán jött a háború. Édesapámat behívták

katonának, nem tudtunk róla semmit a háború alatt. Volt amikor apám visszajött, de aztán újra

besorozták.

Itt maradt anyám a 3 gyerekkel. Amikor jött a front vonultak az oroszok sorban az utcán,

kínálgatták őket borral, aztán kidobáltak mindent, mindenhova befeküdtek mindenkit összeszedtek,

csak a gyereket nem. Az oroszok kinyitották a kaput és minden állatnak menni kellett. Az oroszok

lovakkal ugrattak át a kerítésen.

Hajtották a nőket. Itt is volt pince, este ott voltunk, sokan kuporogtak ott, a répa és krumpli

között. Szegény anyám azt mondta, nem megy sehová. Szegény anyám – nem is csodálkozom–nagyon

belefáradt. Szemben a Mari néninél volt egy pince, odamentünk éjszakára. Így töltöttük a frontot.

Erre határozottan emlékszem 2. osztályos lehetettem, amikor ki kellett menni (kitelepítettek)

Velencéről mindenkinek, mi voltunk az utolsók, a nagyapámmal és anyai nagybátyánkkal. Valójában ő

úgy volt a nagyapám, hogy ő volt az anyám mostohaapja, ugyanis a vérszerinti anyai nagyapám

meghalt az 1. világháborúban, nagyanyám pedig újból férjhez ment. Fehérváron laktak akkoriban.

Szóval csak a nagyapánk volt itt, anyám és a 3 gyerek.

Nem maradt a háború után nekünk semmink. Éjszaka Kápolnásnyéken voltunk, másnap reggel

világossal mentünk tovább Martonba. Ahol a kastély van, ott volt egy csomó ember, arra emlékszem,

a földön feküdtünk, hogy mit ettünk, arra nem emlékszem. Nem jöhettünk haza Velencére. Húsvét

környékén lehetett csak visszajönni. Addig ott voltunk ott: vagyis novembertől húsvétig.

Visszatértünk, nem maradt semmink, itt volt anyám a 3 gyerekkel, mindig mondtuk: meddig kell még

ezt a kukoricakását ennünk. Aztán amikor mindennek vége lett, apám, aki Sukoróról származott, ott

voltak a testvérei, szintén hazatért. A menekülésünket követően, mentünk Sukoróra szüretre, a

szőlőben voltunk, arról semmit nem sejtve megérkezett apám. Nem talált otthon senkit, keresett

minket, így indult el Sukoróra, és ott talált meg bennünket.

Apám testvérééknek menekülni kellett Sukoróról. Velence felé indultak, azonban amikor a

Gschwindt kastélynál jártak egy orosz az autójával elütötte, meg is halt. Mielőtt tehát mi is

Martonba elindultunk volna, el kellett őt temettetnünk. Vályi Miklós tiszteletes, végezte el gyorsan

a szertartást.

Kezdődött az élet elölről, 1946-ban, kezdett minden visszaállni gazdaságilag, apám máshol nem

dolgozott, csak itt a földekkel. 8 holdunk volt.

Anyám 1912-ben született, Fehérváron született édesanyám, 2 éves koráig éltek ott. Ők vették

meg ezt a házat, amelyben most is lakunk. Teheneink, lovaink, disznóink, baromfik. Például a libáink

olyan okosak voltak, hogy a tópartól, mert az volt a természetes fürdőzőjük, ha tojás akart tojni,

felszaladt a fészekhez elintézte dolgát és visszament úszkálni.

Hamar befogtak minket is dolgozni. Mindenkinek kellett valamit csinálni. Nem is baj, hogy így

történt, de akkor nem tetszett. Mikor tizenéves voltam, hazajöttem az iskolából, palacsintát

akartam sütni, de mindig elszakadt. Átszaladtam a szomszédba, hogy „ jaj, szomszéd néni, segítsen,

mert nem tudom mit kell vele csinálni ".

A református iskolába, Lázár Dezső bácsihoz jártunk. Az osztályba sokan voltunk. Itt jártam az

első 2 osztályt. Az iskola két tanteremből állt.

Háború után a felső tagozatosok a Meszleny-Wenckheim kastélyba tanultak, én is.

Mi a melléképület tantermeinek egyikében voltunk, az épület ma már nincs meg, helyén a teniszpálya

üzemel. Volt ott egy tornyos rész, ahol Szabó Laci bácsi élt. Az általános iskola befejezése után, az

apámnak akkoriban az volt felfogása, hogy a lányoknak nem kell tovább tanulni, otthon a helyük.

Nem engedett el tanulni. Itthon voltam 2 évig, majd két öcsém született.

Helyben nem volt lehetőség itt dolgozni, én meg nagyon beleuntam az itthon létbe. Rám jött a

mehetnék.

Az ismeretségi körömben Pestre jártak dolgozni, így elmentem én is Pestre dolgozni. Albertfalván

egy kozmetikai gyárba jártam, 3 műszakban különböző termékeket csomagoltunk, 7-re jártam

dolgozni vonattal. De milyen vonatok jártak itt? Gyalog jártunk az állomásra, télben-hóban.

Volt aki Nadapról is.

Sokan hagyták el az országot 56-ban, főleg a fiúk, hívtak is, de én nem mentem. Nem vállalkoztam

rá.

Amikor kezdődött Velencén a tüntetés, -és hova mennek, kik ezek ? -akkor szóltak, hogy gyere

menjünk- lementünk az állomásra, de aztán visszamentem. Volt aki kiment...

Albertfalván voltam okt. 23-án, ott mondták, hogy kitört a forradalom. Kimentünk az utcára, be

akartunk menni a városba, egy megállót lehetett csak menni, de le volt minden zárva. Ezután

kimentünk az állomásra és hazajöttünk. Ebben a gyárban voltam 10 évig, aztán kitaláltam, hogy el

akarok menni egy iskolába, kinéztem egy hirdetést, esti gyors és gépíró iskolát. Ez ott volt a Móricz

Zsigmond körtérnél. 1 évig jártam, aztán kiemeltek, hogy menjek be az irodába, ott voltam egy évet

aztán amikor befejeződött ez az iskola. Az egyik csaj akivel az iskolába jártam, ő egy másik cégnél

dolgozott, de ő sem akart tovább ott dolgozni, így áthívott egy másik helyre. Átmentem, hogy

megnézzem a lehetőséget, meg is állapodtam a személyzetissel. Azután másnap visszamentem a

cégemhez és felmondtam. Áthelyezéssel mentem át simán.

Először termelési osztályra kerültem, ott voltam gyors és gépíró, ott pár évet voltam, majd

átcsaltak egy műszaki osztályra, ott jó kollégáim voltak. Később egy munkavédelmi területre hívtak

át, ott kevesebb ember volt. Néhány év után, megválasztották a főnökömet párttitkárnak, azt a

munkahelyet megszüntették, de én maradtam, ketten voltunk, jött egy új főnök. A munkatársamat

megválasztották szakszervezeti titkárnak. Untam az egyedüllétet a munkavédelmi irodán, egyhangú

munka volt. Mentem a személyzeti osztályra, hogy mozgalmasabb helyet szeretnék, 900 Ft-al

kezdtem az 50-es éveben, amikor ide átkerültem, 1400 Ft körül kerestem, 100 Ft emeléseket

adtak. Nem adtam haza a pénzemet, de bevásároltam otthonra, ami akkor kellett. Erről a

munkahelyről jöttem el nyugdíjba is, ott dolgoztam 25 évig.

Nem voltam elkényeztetve, mint ahogy azt már mondtam is, 5-en voltunk testvérek, én a 4 fiú

között.

Különböző korosztály. „Egy nőnek mindent tudni kell”- mondta a bátyám, aki közel 30 éves korában

nősült meg. Mindig itthon laktam, de akkor mentem el lakni Pestre. Ekkor már csak anyám élt, de

hétvégenként hazajártam.

Először idősebb öcsém nősült meg, mindegyik testvérem katona volt, én látogattam őket. Aztán ő

elköltözött, ő ilyen típus volt, mehetnékje volt. Az Alföldön megismerkedett egy kislánnyal, de nem

tudott megmaradni ott, és Ők is hazajöttek, jó pár évig így, itt laktak ők is az asszonnyal egy

szobában a többiekkel, aztán a másik öcsém is megnősült, itt maradt ő is, majd született egy

kisgyerek, két éves koráig itt élt ő is, és a két sógornő is … Külön szobáról szó se volt! Ekkor

alakították át a házat, mert senki sem költözött el, úgy mint manapság. Máshol fizetni kellett volna,

így senki nem fizetett semmit a közösbe!

Sose gondoltam, hogy végleg elhagyjam Velencét, egész életemben ez volt meg Budapest.

Elmehettem volna más vidékre, de szívem mindig idehúzott. Pesten lett egy lakásom, de nem akarok

megválni tőle… Haza megyek oda is. Annyi ismerősöm volt Pesten, de mind meghaltak. Igazi

barátságot már nem lehet kialakítani, de orvoshoz még odajárok. Néha fenn alszom.

VÉGE