Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Tóth Lászlóné elbeszélése nyomán - Tárogató hang

2012.08.21

Tárogató hang

    Az 1935-1944-es esztendőben történt. Velencén a nyári időkben 1935-41-ig minden csendes meleg csillagfényes éjszakán, úgy 10 óra felé nagyon szép, bús tárogató hangot lehetett hallani, ami a Tó közepe felől jött. A víz elhozta a hangot, be a faluba és még tovább is, mert hallották Gárdonyba, Nadapon és Sukorón is. El nem tudták képzelni a velencei népek, hogy ki ez az illető, aki bemegy éjszaka a Tóba csónakkal és ott fújja a tárogatót, talán félóra hosszáig, aztán csend lesz. De ha másik éjjel is jó az idő, akkor újra kezdi. Voltak, akik bementek csónakkal a Tó közepéig, elbújtak a nádasba, de a tárogatóst meg nem tudták találni, mert jól elrejtőzött és teljesen máshonnan szólt a hang. Mi is hallottuk minden este, szinte már vártuk, kiültünk az udvarra és ott hallgattuk a gyönyörű szép 3 dalt. Az egyik a következő :

 

Krasznahorka büszke vára,

Ráborult az éj homálya.

Magas tornyán az őszi szél

Régmúlt dicsőségről mesél.

Rákóczinak dicső kora

Nem jő vissza többé soha.

 

 

Ezután csend következett, talán 5 -10 perc és akkor egy másik dal következett :

 

Kossuth Lajos azt üzente

Elfogyott a regimentje.

Ha még egyszer azt üzeni

Mindnyájunknak el kell menni

Éljen a magyar szabadság

Éljen a haza!

Ismét egy kis csend és jött a harmadik szívhez szóló dal :

Édesanyám is volt nékem

Keservesen nevelt engem.

Éjszaka font, nappal mosott

Jaj, de keservesen tartott!

 

Bujdosik az árva madár

Minden erdő szélén leszáll.

Csak az olyan árva, mint én

Hogyne bujdokolna szegény.

 

Mikor mentem Csongrád felé

Megnyílt az ég kelet felé.

Ragyogtak rám a csillagok,

Nem tudták, hogy árva vagyok.

 

   Ezek után a dalok után olyan nagy csend lett az egész faluban, hogy szinte még a szúnyog döngését is lehetett hallani. Másnap reggel az emberek ha találkoztak az utcán ez volt az első téma, ugye de szépen szólt az éjjel a tárogató?

Jöttek azok az évek, amikor a visszacsatolt területekre bevonultak a honvédeink. Akkor nem szólt nyáron a tárogató. Reménykedtünk, hogy még talán halljuk, de a Tó néma maradt.

Abban az időben volt Velencén egy kedves postamester házaspár. Az asszony volt a postamester, a 22 éves leánya a postáskisasszony, az ember pedig a fuvaros, aki a vasútra hozta-vitte a reggeli és esti postai küldeményeket. Különben a családnak volt szép 4 holdas szőlőbirtoka, közvetlenül a velencei temető felett a Sárgaföldes úton, az egy tagba levő szőlőbirtokon hosszú mély borospince volt. A pince előtt présház, annak a tetején, illetve emeletén szép lakóépület, több szoba és más szükséges helyiségek.

Ezek a postamesterék fél zsidók voltak. Úgy, hogy az asszony katolikus keresztény, az ember zsidó, a lányuk is zsidó. Ugyanakkor a községházán dolgozott az adóügyben egy nagyon csinos, magas barna fiatalember, a segédjegyző. Ez a segédjegyző komolyan udvarolt a postáskisasszonynak, el szerette volna venni feleségül, de az akkori 1939-es II. Zsidótörvény szerint keresztény ember nem vehetett el zsidó nőt feleségül.

De eszes ember volt a segédjegyző, kikeresett a törvénybe egy lehetőséget és azt ki is használták. Az volt az egyedüli lehetőség, hogy keresnek egy olyan idős keresztény embert, aki hajlandó a postáskisasszonyt a saját leányának elismerni.

Találtak is, mert volt Velencén egy szegényház, amit a jó földesurak és a Mária Márka grófnő tartott fenn a falu szegényei részére. Abban a szegényházban élt egy idős egyedülálló bácsi, aki a katonaságnál, huszároknál szolgált és mint századkürtös ment nyugdíjba. Ezzel a bácsival beszélt a fiatal segédjegyző, hogy vállalja el a postáskisasszonyt, mint saját lányát.

Ezt a tényt a községháznál 2 tanú előtt kellett elmondani, hogy annak idején a postamester asszonnyal viszonya volt és abból a kapcsolatból született ez a leánya, de hát ő elhagyta és így nevelte fel a mostani zsidó apja.

Ezért a vallomásért ez a bácsi a postamesterék házába került, kapott ott egy szép szobát és élete végéig teljes ellátást. Ezután a postáskisasszony minden délután járt a plébániára hittant tanulni. Végül pár hét múlva a plébános úr dr. Burián Imre megkeresztelte és új nevet kapott nem mint Guttman Baba, hanem Magyar Evelin lett a keresztlevelébe beírva.

Mikor mindez megtörtént egy csendes délután a postáskisasszony és a segédjegyző megesküdtek.

Alig éltek pár hónapig együtt, jött a segédjegyzőnek a S.A.S. behívó, mert már 1944-et írtunk. De egy nagyon furcsa dolog is történt. Már nyár utolja volt akkor, de csendes augusztusi éjszaka, és mi történt, megszólalt egy éjjel a tárogató a Tóban.

Utána aztán már soha.

A segédjegyző elment a frontra, mert már az oroszok az Alföldön voltak.

Velencén is kidobolta a Kisbíró, hogy mindenki szedje össze a legszükségesebb holmiját és vonuljon ki a szőlőhegyre a saját pincéjébe, vagy ha nincs, akkor a szomszéd köteles őt befogadni.

Az én nagynénémék és sógorbácsim is így kerültek a Guttman Babáék pincéjébe sokadmagukkal. Amikor már megtelt a pince, akkor elhatározták, hogy az összes bort, ami a hordókban volt kiengedik és vödörszám az árokba öntik, mert ha az oroszok rászabadulnak erre a sok borra megőrülnek tőle. Így aztán Guttman Babáék 70 hektó finom bora vödörrel a vizesárokba került. De azon az éjszakán mások is ezt tették, minden borukat kiöntötték, el lehet mondani, hogy akkor Velencén több árokba víz helyett bor folyt a Tóba. Az üres hordók mögé lehetett rejtekhelyet készíteni a fiatal nők részére.

Mikor éppen befejezték a pince kiürítését hazaérkezett egy katonai járművel a fiatal segédjegyző, úgy, mint főhadnagy. És arra kérte a feleségét és annak szüleit üljenek be a katonai járműbe, mert azonnal viszi őket ki Németországba, van nyílt parancs, azzal bátran mehetnek. De a szülők nem akartak menni, így a fiatalasszony sem, estére pedig a front Bicske felől elérte Velencét is.

A főhadnagy civilbe öltözött és elvegyült a pincébe összejött sok nő, férfi és gyermek között. A feleségét egy nagy hordó mögé rejtette el.

Az oroszok elözönlötték Velencét, mivel a házaknál senkit sem találtak hát keresni kezdték a lakosságot. Meg is találtak a szőlőhegyen a pincékbe.

Csak annyit tudok erről a szomorú és végzetes tragédiáról, amennyit a nagynéném és a sógorbácsim elmondott.

Az oroszok bort követeltek, de mivel nem volt, össze-vissza forgatták a hordókat. Ott elrejtőzve megtalálták a fiatal nőket. Kiráncigálták és 3 orosz közrefogta őket és egy teherautóra fölzavarta mind az öt nőt, köztük a segédjegyző szép fiatal feleségét is. De a segédjegyző a kocsihoz ment, le akarta venni a feleségét, a 3 orosz közrefogta, minden értékétől megfosztotta, az egész felsőtestéről leszedték a ruhát, csizmáját lehúzták és egy fa mellé állították és agyonlőtték. Aztán elhajtottak a teherautóval, elvitték az öt legszebb nőt.

Ez volt este, hajnalra az oroszokat német csapatok váltották fel. Akkor a pincéből feljöttek a rémült emberek, látták, hogy a segédjegyző a fa alatt meg van halva.

Az öreg postamesterék és az a bácsi, akit a szegényházból magukhoz fogadtak, azon gondolkodtak, hogyan és mibe temessék el. De mivel a harc tovább folytatódott, sietni kellett. Kerestek egy lepedőt a segédjegyző bőröndjébe és közbe találtak furcsa hosszúkás furulyaszerű zeneszerszámot is. Ez az öreg szegényházi bácsi megismerte, hogy tárogató, mert ő a katonaságnál század kürtös volt és nem felejtett el még a kürtön játszani. Amikor a segédjegyzőt lepedőbe belecsavarták és a megásott sírgödörbe a szőlő között belefektették, akkor ez az öreg kürtös bácsi szájához vette a tárogatót és szépen eljátszotta rajta a Krasznahorka büszke várát. Ez volt a segédjegyző utolsó búcsúztatója. Be lett földelve, 2 szőlőkaró lett a keresztje.

2 napig voltak a németek az alatt az idő alatt vissza tudtak jönni mind az öt elrabolt nő is. Ugyanis ahogy az oroszok vitték őket a Nyéki posta előtt, német támadást kaptak. Leugráltak a teherautóról és lődöztek a nők meg berohantak a legközelebbi házakhoz és másnap úgy, ahogy tudtak haza tértek a pincébe. Hála Istennek azoknak nem lett bajuk.

De amikor a postáskisasszony megtudta, hogy ő értük lőtték le a szeretett fiatal férjét, elkezdett őrjöngeni. Úgy kellett őt lefogni.

Ez volt a tárogató hang története. Végén megtudtuk, hogy éveken át a kedves, csinos jó segédjegyző ment be a Tóba és nyár estéken adott a környező falvak népének szép felejthetetlen emléket.

Nekem most is a fülembe cseng, amint a csendes csillagos éjszakába sír, zokog a tárogató.

De nem csak nekem, hanem még akikkel beszélgettem erről, mindenki oly boldogan és szeretettel emlékezik rá.

A velencei temetőbe van eltemetve ez a hős segédjegyző, a felesége szép fekete gránit sírkövet csináltatott neki. Pár évig meg is volt, de egy éjjel valaki ellopta.

Most csak egy kicsi betonlap jelzi, ki alussza ott örök álmát és virág helyett 1-1 rózsaszín velencei kő van a sírjára téve.

Köszönjük a szép emléket és a szép szívhez szóló tárogató dalt segédjegyző úr, Kasó Imre és kedves felesége, akik ilyen tragikusan végezték be fiatal, boldog éveiket.