Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Tóth Lászlóné Zsuzsa néni elbeszélése nyomán

2011.12.03

VISSZAEMLÉKEZÉSEK

 

Írta: Tóth Lászlóné sz. Tóth Zsuzsanna


„Tekints fel a magas égre, ott ragyognak a csillagok:

Hirdetve Isten dolgait, melyek csodásak és nagyok.

Tedd össze szépen két kezed és mondd: Uram áldassék Neved!”

(Gyermekvers óvodás koromból)

 

Karácsonyi  köszöntő:

Eljött a nap, mit várva vártunk

Az égen csillagfény ragyog,

Jézuska fáját ím elhozták

A halkan szálló angyalok.

Köszönjük néked édes Jézus,

Hogy szíved minket így szeret

És ha elmúlik majd a Karácsony

Te akkor is maradj velünk

És ezt a kis családot szeresd ó édes Istenünk!

     (Pósa Lajos verse 1980-ból)

 

Szegényes évek

Az 1933-1934-es esztendőkben nagyon szomorú napok köszöntöttek ránk. Édesapám önálló kisiparos volt itt Velencén gépész – lókovács. Hiába dolgozott, a gazdák nem tudták megfizetni a lovaik megpatkolását, a szekereik kerekének a sínhúzását, apám hitelbe dolgozott. De neki az adót, a betegsegélyzőt rendre be kellett fizetni. Már alig éltünk, akkor volt az egész országban, hogy a búzát megfestették pirosra és ezért a gazdáknak adót kellett fizetni, vagyis: „bolettát”. Világválság volt, a  búza senkinek sem kellett.

Azon a nyáron jöttek Velencére filmesek. A főszegen az úgynevezett „Kecske” szigeten rendezkedtek be és az ott levő házaknál laktak. Egy napon eljött apámhoz a film rendezője Bolváry Géza és vele jött két filmszínész is : Csortos Gyula és Rózsahegyi Kálmán. A filmrendező hosszasan beszélt apámmal, ugyanis 4 darab szélkereket rendeltek nála, abból a célból, hogy a Tó vizét haragos hullámzásra bírják. Mert, ahogy a film címe is az volt: „Haragszik a Balaton” itt vették filmre, nem a Balatonon.

Ez a 4 darab szélkerék elkészítése jól jött apámnak, mert már teljesen pénz nélkül voltunk. El is készült pár hét alatt a megrendelt 4 db szélkerék, jól működött. Az egész falu népe láthatta hogyan vet 1 méteres hullámokat a Tó vize. Sok velencei volt alkalmazva , mint statiszta akkor és jól is kerestek. Én is láttam egy jelenetet, amint Bajor Gizi és Vaszary Piri paraszt ruhába állt a Tó parton és várták a férjeiket, akik halászok voltak, de a nagy hullámok miatt élet-halál harcot vívtak, úgy eveztek a csónakjukkal.  Amikor partot értek Csortos Gyula, Rózsahegyi Kálmán és 2-3 velencei halász, akkor ezek az asszonyok sírva borultak a nyakukba. Miután a filmesek elvégezték a dolgukat Velencén eljöttek apámhoz elköszönni. Apám elmondta, milyen nehezen élünk, ekkor az öreg Rózsahegyi Kálmán azt mondta apámnak: - Barátom, változtasson ezen a lehetetlen életen, hagyjon itt mindent és  menjen el pusztára, ott meglesz a biztos megélhetése.  És akkor az én apámat a Rózsahegyi Kálmán beajánlotta Tükrösy Richárd Tükröspusztai uraságnak.

Kitépett a jegyzetfüzetéből egy lapot, és azon írt pár sort, hogy vegye fel apámat a pusztára gépészkovácsnak, mert Ő egy ezermester.

Ezzel az ajánlólevéllel ment el apám Tükrösbe, és el is szegődött, mert ilyen emberre volt ott szükség, aki mindenhez ért. Így kerültünk aztán 1934. január 2-án Tükrösbe.

Volt szép különálló lakásunk 2 szoba, konyha, kamra, villany világítás. Naponta 3 l tej, évente 38 q vegyes gabona, 2 hold kukoricaföld elvetve, ½ hold krumpliföld 100 négyszögöl kert, 1 anyadisznó, 2 süldő és 2 hízó tartása. Az öt téli hónapokra szén és fa tűzrevaló.  Nyáron kukoricaszárral tüzeltünk. A házunk végében volt apám műhelye, 1 segéd, 1 inas voltak a munkatársai.

Házunkkal szemben volt az iskola. A tanító kisasszony egy kedves, okos 38 év körüli finom hölgy volt, az édesanyjával élt, családja más nem volt. Nekünk távoli rokonunk, és ezt a rokonságot ő örömmel vette, és engem megkülönböztető szeretettel és figyelemmel tanított.

Mivel Tükrösbe jártak az összes környező puszták és tanyák gyermekei, így az egész tanuló létszám 38-40 fő volt, délelőtt a III.-IV.-V.-VI. osztály járt, délután az I.-II. osztály. A tanító nénit Kati Etelkának hívták, szép neve volt. Ő maga is bájos, kedves, örökké jó lelkű, türelmes volt velünk szembe. Ő nemcsak tanított , nevelt is bennünket. Ott mindenki jól tanult, soha nem bukott meg senki.

Mikor elkezdődött az iskola kezdés, minden szombat délután énekóra volt. Tanultunk egyházi szent énekeket és szép hazafias irredenta énekeket.

Minden hónap első vasárnapján szent mise volt az iskolában. Pusztaszabolcsról jött ki a plébános Úr Dr. Parócai Sándor, Ő misézett és szép vigasztaló szentbeszédeket tartott a puszta összes  népének.

Vasárnap délután az iskola udvarán a nagy diófa alatt nyáron, télen meg bent az iskolába, harmonika szóra tánc volt. Ezt is a tanító néni tanította.

Nagyon udvariasan, finoman és kedvesen kellett mindenkinek viselkedni. Elkövetkezett az Advent ideje. Szép Betlehemet készítettek a nagy fiúk, és betanulták a betlehemi énekeket, verseket. A karácsonyt mindig ünnepélyes boldog szívvel tartottuk meg. Mert a mi uraságaink és a környező uraságok is küldtek karácsonyi csomagokat, amit a Karácsonyfa alatt a tanító néni osztott szét névre szólóan. Senki sem maradt ki.

Azután leesett a hó, hideg volt. Lehetett szánkózni. Volt Tükrösbe egy nagyon jó magas domb az istálló háta mögött.  Onnan mentünk le szánkóval, délelőtt-délután. Nekem is volt szánkóm, és más gyerekeknek is. De akinek nem volt, én azoknak is kölcsön adtam az enyémet.

Olyan boldogan, kipirult arccal mentünk mindég haza. Egyik pusztán sem volt ilyen jó domb, csak Tükrösbe. Még Csongorádról és Szilfásból is eljöttek gyerekek szánkózni.

Mikor kezdett tavaszodni, készültünk a március 15-i ünnepségre. Szép magyar dalokat énekeltünk és verseket szavaltunk. Még emlékszem egy versre, amit én szavaltam magyar ruhába:

 

Nem tudok gondolni szép Hazám múltjára,

Hogy meg ne induljon könnyeimnek árja.

Az elmúlt idők szellemének bús hangján megszólal

Szívemben az ének:

Nagyasszonyunk!

Magyarországról, édes Hazánkról

Ne feledkezzél el szegény Magyarokról!

 

Miután a március 15-ei ünnepség lezajlott, a tanító néni megkérdezte az iskolába, hogy akarunk-e színdarabot játszani? Persze mindenki jelentkezett és akkor Sarkadi Imre: „A pusztai vadvirág” c. színdarabját kezdtük el tanulni. Kellettek hozzá felnőtt legények, családapák és szép idős öregek. Volt is jelentkező elég. Én is játszottam ebben a színdarabban, és szép sikerem volt. Utána táncmulatság  volt. Sokat táncoltam idegen, más pusztából való fiatalemberekkel is. A tanító néni minden évben megismételtette ezt a sikeres előadás sorozatot. Úgyhogy Tükrös-puszta a művelődés központja volt.

Tavasszal tojást festettünk és a Húsvétkor eljövő fiú locsolóknak adtunk.

Nyár elején az uraság szerződtetett idénymunkásokat. Heves megyéből matyó földről. Ezek lehettek 30-35 fő, fele arányban férfiak és nők. Vagonba érkeztek Szabolcsra az állomásra, onnan igás kocsival hozták a pusztára.  Volt rendes szállásuk, el volt rekesztve, egyik felébe a nők, a másik felében a férfiak laktak. Szép tulipántos ládákat hoztak, abban volt az ágyneműjük és szép matyó ruhájuk. Esténként, ha a munkából bejöttek, vagy vasárnap a pihenő napon, szép dalokat énekelgettek.

Mikor vége volt a leszerződött idénymunkának, akkor az uraság meghívta  őket egy ünnepélyes búcsú vacsorára, amit a Tükrösi kastély parkjában tartottak meg. Mindenki hivatalos volt oda az egész puszta népe. Birkagulyás volt finom puha kenyérrel és utána pogácsa, sör-bor és szódavíz.

Előkerült 2 cigány is, akik szépen muzsikáltak, volt vidámság, tánc. Ezek a matyók szép nemzeti viseletben egy nagy szalma koszorút vittek gereblye nyélre felfűzve, és sok színes szalaggal és nemzeti színű kis zászlóval, amit ünnepélyesen adtak át az uraságnak. Ezután következett a vacsora és a tánc reggelig.

Soha nem felejtem el ezeket a szép napokat, és több éven át újra megismétlődtek, már úgy jöttek Tükrösbe a matyók, mintha haza jöttek volna.

Még a téli hideg napokra visszatérek. Délutánonként egy-egy cseléd asszony az udvaron pattogatott kukoricát, én is odamentem és kaptam is belőle egy marékkal, nagyon finom volt.

Sajnos utána jöttek a szomorú évek 1939-40, akkor voltak a megszállt területek visszacsatolása,  és sok magyar embert behívtak katonának, többek között Édesapámat is.

Az erdélyi bevonuláskor, vitéz Somogyvári Gyula szép indulót írt:

                                  Elhangzott a szó, zeng az induló, győztesek megint a régi zászlaink.

                                 És a gúnyhatár széttiporva már, várnak újra mind a régi bérceink.

„Édes Erdély itt vagyunk

Érted élünk és halunk

Győz a szittya fergeteg

A rohanó sereg.

Léptünk nyomán, fenn a Hargitán, s völgyekbe lent

Tornyok hangja zent. – Édes Erdély itt vagyunk…….”

 

De ugyanebben az időben elkészült a politikában a  II. Zsidó törvény, amelyik minden zsidó származású embert megbélyegez. A Tükrösy Richárd és kedves neje Mauthner Margit is sajnos zsidónak számítottak, habár ők 1915-ben a házasságkötésük alkalmával kikeresztelkedtek római katolikusnak. De ettől eltekintve a szép pusztájuk egyre szomorúbb lett, mivel 22 éves fiuknak be kellett vonulni munkaszolgálatba. Elmúlottak a bevonulások, Édesapám szerencsésen hazajött, dolgozott a pusztán tovább.

Úgy gondolták a szüleim, hogy elég volt Tükrösből, ezért elszegődött Édesapám Agárdra a gróf Sigrony István uradalmába. 1941. április 1-én mentünk Agárdra lakni. Édesapám ott is gépész – kovács lett, és szép fizetése mellé még munkaruhát, bakancsot és esőkabátot is kapott. Én 1941. május 1-én leszerződtem ipari tanulónak, Fehérvárra női szabó szakmunkásnak, amit hála Istennek 3 év múlva szerencsésen és kitűnő bizonyítvánnyal be is fejeztem.

 

Háborús évek

Abban az időben már mindenkinek volt a fronton hozzátartozója. Kinek az édesapja, kinek testvére, vőlegénye vagy rokona. Hazafias kötelesség volt levelet írni a messze távolba a Don kanyarba a harcoló honvédeknek.

Az ipariskolába mindég első óra volt a hittan. Így aztán a lelki atyánk, hitoktatónk mindég felhívta a figyelmünket arra, hogy minél több levelet írjunk a frontra. Nekem csak az unokabátyám volt kint, de ő családos volt, neki írt a felesége. Ezért én kértem a főtisztelendő úrtól 2 db zöld tábori lapot, hogy írok az ismeretlen katonának.

Írtam is, és úgy címeztem meg, hogy „Annak a honvédnek, aki ma nem kapott levelet ˝. Rövidesen mindkét tábori lapomra jött válasz. Ezzel a két katonával sok éven át leveleztem, mert egyik rögtön háború után haza került, a másik csak 7 év szovjet fogság után. El is jöttek hozzánk, megnéztek engem, hogy vajon kivel is leveleztek ők abban a rettenetes időkben., és megköszönték a lelkesítő soraimat. Ennek én igen örültem.


Agárdi háborús emlékek

Még javában tartott a Don kanyarban a csata,  amikor 1942 nyarán az Agárdi levente táborban sok fiatal középiskolás és egyetemista fiatal fiúk érkeztek mind a katonai kiképzések miatt. Katonai egyenruhát viseltek és reggeltől estig gyakorlatoztak az agárdi nagyréten. Több mint 1 hónapig voltak ott, mikor egyik vasárnap délután hozzánk jött egy szép magas, fiatal katonaruhás fiú és név szerint minket keresett. Azután mikor megtalált bemutatkozott: Kerkovics Gyula II. éves orvostanhallgató és az én édesanyámnak unokaöccse. Eddig is tudtuk, hogy vannak rokonaink Sárbogárdon, de úgy személyesen nem ismertük őket. Azért jött a fiatalember, hogy meghívjon bennünket a vasárnap délutáni tábortűzre, amit ott a nagyréten tartanak meg. Ez a tábortűz lesz az utolsó napjuk Agárdon, aztán elmennek ki-ki a munkája vagy tanulmánya után.

El is mentünk du. 6 órakor kezdődött és 8-9 körül végződött be, mert elsötétítő tilalom volt.

Nekem nagyon szép emlékezetes volt a tábortűz, mert volt benne versmondás, bűvészkedés, torna mutatvány, labdajáték és végül egy nagyon szép hegedű műsor, amit ez a rokon fiú adott elő. Jó megjelenésű, kedves, intelligens, finom udvarias hangon jelentette be önmagát, hogy egy saját költeményét fogja elhegedülni, majd el is énekelni.

És aztán elkezdte:

„Agárd, Agárd elmúlik már a nyár

A katonazsávolyt holnap levetem. A Tó felől úgy fúj a szél

Az agárdi hársak nyomán itt marad a szívünk.

Agárd, Agárd elmúlt már a nyár

Agárdi kislányok Isten veletek.”

 

 

Hát, amikor befejezte meghajolt, és a közönség először néma csendben volt, majd felállva tapsolt, és kérte újra, hogy ismételje meg ezt a szép dalt. Meg is ismételte. Mi egy kicsit szomorúan indultunk haza.

Később évek múlva találkoztam a hegedűs fiatal rokon nevével - Ő lett egy híres szív specialista:

Dr. professzor Kerkovics Gyula.  Mikor ezeket a sorokat írom Ő már nem él.  – De a fia:

Dr. Kerkovics Gábor folytatja édesapja szép és gyógyító tevékenységét. Biatorbágyon praktizál, mint szívgyógyász.


Velence állomás géppuskázása

Az 1944-es esztendő már nagyon siralmas volt. Jöttek a frontról a hősi halott gyászjelentések. Az orosz csapatok már a Kárpátoknál voltak. Egy őszi délután megjelentek itt Velence felett az orosz „rata” kisrepülőgépek, és végig géppuskázták Baracskától – Dinnyésig a 70-es műutat. Azon mentek, menekültek az erdélyi, hortobágyi családok kocsival-lóval, gyalog az oroszok elől. Az útjukba eső vasútállomásokat is több sorozatban lőtték, a bent álló vonatot még külön megfordultak és új sorozattal vették célba. Sok halottja és sebesültje volt ennek a támadásnak. Az állomások rettenetes nagy kárt szenvedtek. Én ezt azért tudom, mert éppen abban az órában, percekben mentem volna Velencéről haza Agárdra, ha eszembe jutott, hogy meglátogatom a beteg nagynénémet. Bementem hozzá és akkor leszakadt az ég. Több, mint 3 óra múlva tudtam csak a 70-a úton Velencéről Agárdra hazamenni. A sok halott, sebesült, döglött ló az útszélén hevert. Az állomások rommá lőve.

 

Egy német orvos receptje

Már több átvonuló frontot megértünk Agárdon, amikor karácsony és újév között ’44-ben nagy hó esett és hideg is volt. Akkor éppen német megszállás alatt voltunk. De lehetett hallani, hogy Gárdonyban közelharc folyik a német és oroszok között, mert a sok:  egy-egy lövés, sorozat lövések, tankok zakatolása és ordítozás ezt mutatta. Máskülönben csend volt, a szél sem fújt. Egyszer estefelé, alkonyat tájban futva jön a hóban egy német katona és apámat keresi, és ezt mondja: „Májszter, Májszter”- és megfogja apámat és hívja magával. Annyit még lehetett érteni, hogy egy doktor bajban van. Apámnál mindég nála volt a kis finom műszeres csomagja a belső zsebében. Elindult a német katonával az agárdi bekötő útra és ott meglátta, hogy a nagy hóban egy terepjáró katonai egészségügyi kocsi elakadt. Mellette egy német orvos tiszt idegesen járkál. Mikor apám odaért a kocsihoz, - mondta: hogy nem indul, nem jó a gyújtás.

Apám felnyitotta a kocsi motorház tetejét és elkezdett benne dolgozni. Megtörülgette a gyertyákat, az olajszűrőt és akkor szólt az orvos katonának, hogy üljön be és indítson. Be is ült és indított. Kiszállt az orvos tiszt és kezet fogott apámmal és príma-príma dicsérte és pénzt akart neki adni. Apám nem fogadta el. Erre föl az orvos tiszt elővette a receptkönyvét és egy gyógyszert írt fel apámnak. Átadta és megveregette apám vállát. Apám megkérdezte tőle, miféle recept? Erre azt mondta az orvos tiszt: „Furfunkulus.”  Apám kérdezte: miből készítik? Az orvos már beszállt a kocsiba onnan mondta: Der Hund, der Katze, alles.  Vagyis: kutyából, macskából egyformán.

A német orvostiszt és az ápoló katona a sok gyógyszerrel szépen el tudtak menni, mivel az oroszok csak másnap hajnalban értek hozzánk.

Nekünk megvan ez a német orvos által írt recept és nagy szolgálatot tett már nekünk, mert a front után az éhezéstől és az egyoldalú táplálkozástól kelésesek lettünk. Megcsináltattuk ezt a receptet a patikában és bekentük magunkat vele. Másnapra már szépen visszahúzódtak a kelések. Elneveztük ezt a kenőcsöt: „Kutyazsír”- nak. Azóta is megvan, már több ismerősnek megcsináltattam a patikában, ők is dicsérik, hogy milyen csodaszer. Hát meg lehet érteni, olyan ember írta fel ezt a receptet, aki az életet mentette. És apám ebben segített neki, hogy időben eltudjon az oroszok elől menni. Reméltük is, hogy sikerül neki.


A Szürke szamár

   Amikor 1945 január végén már 5 frontot megéltünk és nem volt az agárdi pusztába egy élő állat sem, mert a teheneket, lovakat, disznókat a németek,  - a tyúkokat, birkákat az oroszok elhajtották vagy megették, a kutyákat agyonlőtték. Akkor feltűnt a pusztába egy össze-vissza futkosó szürke szamár. Az oroszok azzal szórakoztak, hogy hol előre lőttek rá, hol utána lőttek. Szegény szamár már teljesen ki volt merülve a sok futkosástól. Apám ezt észrevette és szólt az orosz katonának, hogy:  „továris”, ne bántsd!

És odament lassan a szamárhoz, megfogta a kötőfékjét, megsimogatta és beszélgetett vele. Szegény állat remegett, csupa izzadság volt és amikor látta, hogy apám nem bántja, lehajtotta a fejét és sírt. Apám bevezette a szürke szamarat az üres disznóólba, tett alá száraz szalmát, lecsutakolta és vitt neki enni kukoricát, répát és tököt. Ez volt még nálunk a pincébe. Szegény szamár megnyugodott, evett rendesen. Én 2 óra múlva vittem neki  1 vödör vizet, meg is itta. Ezután talán 2-3 hétig mi ketten apámmal láttuk el a szürke szamarat. Szépen megnyugodott és erősödött, - én kefélgettem és beszélgettem hozzá.

Egy napon 1945. február 16-án Julianna napján reggel jöttek az orosz katonák, hogy mindenki hagyja el a házat, meneküljenek, mert jön a német támadás Fehérvár felöl, de ők itt tankokkal várják. Ezért itt civil senki sem lehet. Hát el nem tudtuk képzelni hogyan megyünk, mit vigyünk el magunkkal? Ekkor édesapám elővezette a szürke szamarat, rápakoltuk kétoldalt a vánkosokat, dunyhákat, takarókat. Edényeket hátizsákba apám vitte, anyám meg a tisztálkodó szereket, meg egy kis kenyeret, krumplit. Aztán elindultunk a többi menekülő puszta népével Gárdony felé. Én vezettem a szürke szamarat a kötőféket fogva. Rám nézett, és szívesen jött velem. Az ő szeme mindég rajtam volt, amíg mellette mentem. Néha megálltunk, pihentünk, de a szamár olyan szeretettel nézett rám, hogy úgy éreztem talán megmenekülünk.  Szerencsésen átjöttünk Gárdonyon és ide értünk Velencére az öreg Nagynéném házába. A szamár azután is el lett látva mindennel, volt ólja, ennivalója bőven, mert én gondoskodtam róla. Nagy szolgálatot tett nekünk később front után, mivel egyetlen ló nem volt a faluba, ezzel a szamárral és kétkerekű kordéval hurcolkodtunk ide Velencére Agárdról, azt a kis bútorunkat, ami a nagy csata után megmaradt.

A szürke szamár sorsa ismeretlen előttem, mert jöttek Agárdról,  a párt részéről, hogy adjuk vissza, mert a szamár nem a mi tulajdonunk, hanem az államé. Apám odaadta annak, akik érte jöttek. Én napokig sirattam a szürke szamarat.

  

                                                          A front utáni élet Velencén

    Az élet csak nehezen indult el, mert akkor jött ki rajtunk a sok rettegés, éhezés és bujkálás. Sokan betegek is voltak, mert a kutak vize fertőzött volt. Beledobáltak sok mindent és az okozhatott tífuszt. Elrendelték a kötelező védőoltást tífusz ellen. Én is megkaptam a bal felső karomba és a szüleim is, másnapra úgy megdagadt az oltás helye, mint egy zsömle és 40 fokos lázam volt. Úgyszintén a szüleim is lázasan feküdtek. Talán 4-5 nap múlva tudtunk lábra állni. Még akkor nem volt Velencén közbiztonság, ezért a visszavonuló rabló orosz katonák éjjel rátörtek a falura és a házakból vittek amit találtak.  Hozzánk is bejött éjszaka egy orosz katona, engem akart elvinni. Én ordítottam, hogy: - ne bánts !: tífusz-tífusz. Ezt megértette, hogy tífusz, így aztán kiszaladt a házból.

Nem tűrhette ezt a rettenetes állapotot egy velencei bátor ember, ezért az orosz parancsnokhoz fordult, aki Fehérváron székelt és kérte, hogy Velencén ő megszervezze a „policájságot”.  A fehérvári orosz parancsnok meg is bízta ezt a bátor velencei embert, név szerint: Szűcs Lászlót azzal, hogy rendszeresen éjszaka, de nappal is vigyázzon a falu rendjére.

Így lett a Szűcs László Velence rendőrbiztosa.  Gondoskodott róla, hogy minden éjszaka 2-2 velencei ember kis viharlámpával és police karszalaggal, egy bottal  felfegyverkezve járja a falu utcáit és ha rendellenességet talál, ahogyan tudnak segítsenek. 

Ez a Szűcs László kiszivattyúztatta a falu kútjait, hogy tiszta víz legyen benne. Ő egyébként értett a közmunkához, mert a békeidőben is tűzoltó parancsnok volt és ezzel a tűzoltó fecskendővel mentek házról-házra és az utolsó cseppig kihúzták a vizet a kutakból és dobtak bele fertőtlenítő klórmeszet.

Így szűnt meg a tífusz Velencén, a Szűcs László gondoskodása folytán. A közbiztonság is rendeződött, mivel a Kovács doktor a falu elejére és végére kitett egy táblát, amire rá lett írva: „TÍFUSZ  FERTŐZÉS” Így aztán az oroszok is elkerülték.

 

A falu  gondviselője, Wickenburg Mária Márka grófnő

 

   A háború előtt éltek Velencén jómódú földbirtokos és főrangú urak. Ezek tartották fenn a velencei szegényházat, amibe 5-6 magányos öreg, szegény ember élt. Azon kívül a templomnak is kegyurai voltak. Mivel a Meszleny Páléktól mindent elvettek, ők a front után senkin sem tudtak segíteni.

De a Wickenburg Mária Márka grófnő a semmiből is tudott segíteni. Tőlük is mindent elvettek, csak a rajtuk való ruha volt. Ő és az édesanyja a velencei plébánián húzták meg magukat. Az akkori Plébános Úr dr. Burián Imre volt. Ez a Mária Márka grófnő született angol nő volt, az édesapja lent Fiumében volt az I. világháború előtt Kormányzó. Ők itt telepedtek le és éveken át éltek Velencén. Szerette a falu népét a Márka grófnő, háború előtt leánykört szervezett. Szép egyforma egyenruhájuk volt a leányköri tagoknak. Minden héten 2 este összejöttek a leánykör épületében és ott hasznos foglalkozást tartottak. Kézimunkáztak, énekeltek, verseket szavaltak, szép felolvasásokat tartottak, sütni-főzni, viselkedni, beszélni tanultak.

Ez a leánykör a II. világháborúval megszűnt. De a Mária Márka grófnő megmutatta mit tud egy igazi magyar nő. Látta a falu éhezését, betegségét, ezért felhasználta a külföldi ismeretségét, angol-francia nyelvtudását és segítséget kért külföldről Velencének. Ez a segítség úgy történt, hogy volt Velencén egy bátor ember, akinek volt rádió adó-vevő készüléke, mert ez az ember be volt szervezve egy segítő pártba. Ezért el lett látva ezzel a készülékkel, Ő pedig ki lett rá képezve. Le is írom a nevét:  Gondán István velencei férfifodrász. Családja nem volt. Egyedül élt, kedves művelt ember volt és ő volt a falu férfi borbélya, - mindenki ismerte. Ez a Gondán  bácsi beszélt a Mária Márka grófnővel és elmondta, ha valami üzenetet akar külföldre küldeni, Ő megteszi, hogy továbbítja. A Mária Márka grófnő küldött a Szabad Európa Rádiónak egy segítségkérő üzenetet, hogy a velencei nép milyen nincstelen, éhezik, beteg. Kéri, hogy élelemmel, ruhával és más hasznos dologgal valahogyan segítsenek.  Ezt az üzenetet a Gondán bácsi le is adta a Szabad Európa Rádiónak, vették az adást és azt üzenték, hogy rövid időn belül segítenek.

Így aztán  a front vége után júniusba vagy júliusba érkezett Velencére egy 10 kg-os U.N.R.A csomag a postával a Harangozó Rózsi néni tolta a plébániára egy tragaccsal. Értesítve lettünk, hogy menjünk a plébániára, mert érkezett  egy  UNRA  csomag és  élelmiszert kapunk belőle. A Plébános úr,  a Mária Márka grófnő és egy kis nővér osztotta mindenkinek. Én is kaptam 10 szem kockacukrot, 1 evőkanál kakaót, fél kiló lisztet, 1 db 10 dkg szappant és ½ kg kekszet.                                                                                 Máskor meg ruha küldemény érkezett. Szintén ugyanígy kaptam 1 télikabátot, anyám 1 tavaszi kabátot, apám egy öltöny kordbársony barna színű ruhát.                                                                            Ez így volt. A Mária Márka grófnő sokat tett Velencéért háború előtt és háború után is.

Még talán 2-3 ízben érkeztek UNRA csomagok, de aztán meghalt a Gondán bácsi, elmaradt a Szabad Európa segítsége. A Mária Márka grófnő pár év után reggeli mise alatt a templomban a padra ráborulva meghalt. A velencei temetőben első helyen van a sírhelye és a hálás velenceiek mindig tesznek a sírjára friss virágokat. Mert megérdemli.


Füredi Imre bácsi megmentése

    A front előtti időkben ’40-41-ben a zsidó családokra szigorú törvényeket hoztak. Majd, mikor már mindenüket elvették, Ők magukat is deportálták. A munkaképes férfiakat pedig behívták munkaszolgálatra és elvitték Ukrajnába aknát szedni. Onnan senki sem jött haza, mert az volt a cél hogy vagy az  akna tépje szét, vagy megfagyjon. A Füredi Imre bácsi szüleit is elvitték, Ők Auswitz-ba végezték a gázkamrában, de a Füredi Imre bácsit a munkaszolgálat elől egy jó lelkű, idős velencei halászmester mentette meg. Ez úgy történt, hogy a Füredi családnak Velencén a vasútállomás mellett volt fűszerüzlete, kocsmája és egy kisvendéglője is. A neve „Rózsa vendéglő” .

Ők mindig 3-4 féle meleg ételeket is főztek naponta. Híresek voltak a csülkös bableves, túrós tészta, halászlé, paprikás csirke nokedlivel – friss ételekről. Ez az öreg halászmester vitte nekik naponta a tóból kifogott halakat. Legtöbbször náluk maradt, meg is pucolta a halakat és még más házi teendőket is ellátott náluk. Fürediék ezt neki mindég rendesen megfizették. Évek során nagyon megkedvelte ez az öreg halászmester a Fürediéket, és Ők is viszont.

Mikor elkezdődött a zsidók üldözése és a családok deportálása, elhatározta ez a halász mester, hogy valahogyan segít ezen a jó családon. A Füredi nénit-bácsit megmenteni nem tudta, de a fiatal Füredi Imre bácsit igen. Amikor a fiatal Füredi Imre bácsinak megjött a SAS behívója rendesen összecsomagolta az előírt holmit, kijelentkezett a községháznál és másnap délután jegyet váltott  Fehérvárra, ahol neki jelentkezni kellett. Fel is szállt a velencei állomáson a vonatra, mindenki látta , mert elbúcsúzott az ott lévő ismerősöktől. Azután ahogy a vonat haladt, szokás szerint a dinnyési híd előtt lassított, mert ott javították a pályát, - a Füredi Imre bácsi ekkor ott kiugrott a vonatból és szépen legurult a töltésen. Sokáig mozdulatlan maradt. Majd amikor este lett, besötétedett, szépen, óvatosan a Velencei-tó partjára ment a sűrű nádasba. Ez a velencei halászmester már ott várta Őt csónakkal.

Beevezett vele a Nagy - tisztás nevű úszó nádszigetre. Ott egy csónakban a Füredi Imre bácsi átült és berendezkedett a több idejű tartózkodásra. Csinált magának sátorlapból fedelet és megágyazott, mert volt a csónakjába minden. Enni-innivaló 2-3 napra. Ez a halászmester amikor tudta meglátogatta, vitt neki tiszta ruhát, friss főtt ételt és ivóvizet. Ott élte át a Füredi Imre bácsi a zsidóüldözést. Keresték a hatósági emberek mindenütt, de nem találták. Agyonlövéssel fenyegették azt, aki rejtegeti. Ez az öreg halászmester nem ijedt meg a fenyegetésektől. Így menekült meg a biztos haláltól a Füredi Imre bácsi, az ő jó lelkű ismerősük által, - akinek a neve: Moharos Lajos halász mester volt.

 

Emlékezetes velencei vásárok

   Gyermekkoromban nagy tavaszi vásárok március 26-án és őszi vásárok október 10-én voltak. Ezekre az országos vásárokra messze földről eljöttek az eladók, hozták a sok szép bútorokat, hordókat, teknőket, bölcsőket. Sok káposztát Csórról, híres volt a Csóri káposzta, mi is abból vettünk 50 kg-ot és leraktuk a pincébe, egész évben elég volt. Kirakodó sátrak ruhákat, cipőket, csizmákat, bakancsokat, öltönyöket árultak. Volt Lacikonyha, messziről érezni lehetett a sült kolbász, hurka illatát. Mellette volt a sör sátor, ott az ivók kedvükre ehettek-ihattak. A másik része a vásárnak állatokkal volt tele. Sok ló, tehén, disznó, birka volt egy elkerített részen. Egy őszi vásár alkalmával is megjött Simontornyáról egy ismerős lókereskedő és a 2 lovával, kocsijával beállt a megszokott család udvarára és onnan ment ki a vásárba szemrevételezni az eladó lovakat. Mikor este lett még ott maradt azoknál az ismerős családnál, hogy majd reggel tovább megy. Hogy mi történt, senki sem tudja. Csak 1 hét múlva a csendőrök járták a házakat és ez után a lókereskedő után kutattak. Mert a családja bejelentette, hogy eltűnt, mert nem ment haza Simontornyára, a lovait-kocsiját Érd környékén találták meg egy erdős részen. A kocsijáról a nagy zöld vásáros ládája hiányzott. A velencei nyomozásnak nem lett eredménye. Akiknél megszállt elmondták, hogy tőlük hajnalban elment. Róla miért nem tudtak. Ez az eltűnés 1935-ben volt.

Az én idős nénémék házat akartak venni abban az időben Velencén, mert addig Kápolnásnyéken laktak  és Velencén pont ez a ház volt eladó, ahol ez a lókupec szokott beszállásolni. Meg is vették a nénémék a házat.

Háború után 1945-ben mi az idős nénéméknél laktunk és Édesapám is az udvarban levő kovácsműhelyben dolgozott. Egy napon jött hozzá a körzetes villanyszerelő, hogy engedje meg azt, hogy a kert végében a kert sarkában egy villanyoszlopot leállítsanak, mert a hátsó szomszéd ipari áramot kért, és ezért vezetnék innen át a villanyt oda, mert közelebb van. Apám megengedte, hogy ássanak a kert sarkába a villanyoszlopnak gödröt. Nem sok idő múlva bejött a műhelybe a villanyszerelő és azt mondta apámnak : – Baj van József bátyám. – Apám kérdezte: mi a baj? A villanyszerelő meg mondta, hogy ásás közben találtak egy zöld vásáros ládát, benne egy összezsugorított ülőhelyzetben lévő halottat, illetve csontvázat. Most mi lesz? Apám elment ki a kertbe, megnézte a kiásott ládát, még a zöld színe megvolt, és a tetején a simontornyai lókupec kezdőbetűi voltak. A csontváz ülőhelyzetbe volt, a kezei –lábai el voltak törve, úgy volt vele téve a ládába. Édesapám kérte a villanyszerelőt, hogy ne csináljon ebből ügyet, mert ez a szegény halott nem katona, se nem német, se nem orosz.

Ez a halott régi vásározó ember, akit legvalószínűbb a házigazdák ölték meg, amikor náluk szállt meg. Sok pénz lehetett nála, azért kellett neki meghalni. Azt kérte apám temessék vissza ahol volt.  Mellette ássanak gödröt a villanyoszlopnak és erről a szegény halottról hallgassanak, minek már ennyi sok idő múlva ezt az ügyet bolygatni. Már 10 év telt el az óta, akik tették már nem élnek és a hozzátartozók sem. Így aztán a villanyoszlop a halott ládája mellett lett leállítva. Ahányszor kimentem a kertbe, ránéztem a villanyoszlopra, gondoltam, na szép nagy magas síremléke lett ennek a szegény simontornyai lókupecnek.

Még pár évig háború után  lettek velencei híres tavaszi-őszi vásárok, de aztán valakik letiltották, úgy mint a szép augusztus 20-i velencei búcsúkat.

Eltűntek a szép emlékek, a mai gyerekek nem is tudják mi az egy igazi vásár és egy igazi szép templom búcsú. Mert a velencei búcsú a templomunk búcsúja volt. Sajnos minden szép elmúlik egyszer. Hiába szeretnék visszaállítani, de már a régi fényét, hangulatát nem tudják megtalálni.