Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Velence művelődéstörténete

2014.01.23

 

VELENCE MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETE

 


 

Gyűjtötték:

 

Gáspár Péter

Székesfehérvár, Vasvári Pál Gimnázium, 3. oszt.

Mancz J. u. 4/c

 

Horváth Krisztina

Balatonalmádi


 

Velencén és környékén az oktatás 4 elemi iskolában folyt, ezek a következők voltak: a Református Népiskola, a Római Katolikus Szerzetesiskola, a Tükrösi Népiskola és a Hajdúnánási Népiskola.

Az iskolában 6 éven keresztül sajátították el a szükséges ismeretanyagot, és akik nem tanultak tovább, még 2 évig ismételték a tananyagot. Tehát ismétlő osztályosok voltak. Akik továbbtanultak, azok csak 4 évig maradtak elemi iskolában. Az elemi iskolában a ma is ismert tantárgyakon kívül tanítottak még szépírást is. 1936-tól 1945-ig egyetlen tankönyvből tanultak, felosztva azt A és B évre. A Római Katolikus Szerzetesiskolában és a Református Népiskolában a kötelező hitoktatást a kántortanító tanította, míg az Állami Iskolába lelkészek jöttek heti két alkalommal, hitoktatás céljából.

A háború előtt a helyi Református Népiskolában Kovács Béláné tanította az alsó tagozatot (1-4. osztály). A felső tagozatosokat a kántortanító: Lázár Dezső tanította. A Római Katolikus Szerzetesiskolában a kántortanító Csernyi Vilmos volt. Az alsó tagozatot pedig nővérek tanították. A Református Iskola a Református templom udvarában, a Katolikus pedig a Katolikus templom mellett helyezkedett el. Iskolába menet a katolikus diákok és a Református Iskolában tanulók külön oldalon mentek. A katolikusok a járda jobb oldalán, a reformátusok pedig a járda bal oldalán. Köszönésük is különböző volt, a katolikusok „Dicsértessék”-kel, a reformátusok pedig „Jó napot kívánok”-kal köszöntek. A két iskolát 1938-ban megszüntették és összevonták. A két iskola a Wenckheim-féle kastélyban egyesült. 1936-ban gróf Wenckheim Ferencné, született Burton Gladden adományozásának köszönhetően új iskola épült. Az angol származású adományozó azt a kikötést tette, hogy az iskolában egy református és egy katolikus tanító tanítson. Az iskola neve Együttműködő Általános Iskola volt. Az iskolát 1948-tól Állami Általános Iskolának nevezték. (Ezt az iskolát a nép Erdei Iskolának is nevezte.)

A Hajdútanyai Népiskola a háború előtt 6 osztályos elemi iskola volt egy tanítóval. A háború után az iskolát megszüntették és az ott tanulókat Velencére hozták be. A Tükrösi Népiskola tovább működött, ezt 1971-ben szüntették meg, és őket is oktatási téren Velencéhez csatolták. Ezen kívül Nadapról, Sukoróról és Pettendpusztáról is Velencére jártak iskolába.

Az árvák nem tanultak együtt a többi gyerekkel, őket úgynevezett fekete nővérek tanították. A földbirtokosok gyermekei sem tanultak a helyi elemi iskolákban, ők főként Székesfehérváron vagy Budapesten tanultak, illetve magántanító tanította őket.

Velencén a háború előtt is működött óvoda. Az óvoda felépítését Meszlényi gróf földbirtokosnak köszönheti a falu. Az óvoda ott helyezkedett el, ahol a mostani is áll. Az óvónők úgynevezett keresztesnővérek voltak. Sokan nem tehették meg, hogy gyermeküket óvodába írassák, mert nem tudták ruháztatni őket. Csernyi Vilmos katolikus kántortanító elmondásából tudjuk, hogy Velence kulturális élete és a tanítási körülmények igen rosszak voltak. Gyakran a papok is adósak maradtak a kántortanító járandóságának kifizetését illetően. (Havonta 30 köbméter fát kellett volna juttatni fűtőanyagként.) Csernyi Vilmos egyébként 1941-ben jött tanítani Velencére, korábban Érden és Martonvásáron is tanított.

A felnőttek művelődési lehetőségei igen szűkre szabottak voltak a háború előtt és a két háború között. A faluban 2 legényegylet és egy dalárda működött. Ezen kívül színjátszó kör is volt. A katolikus és a református fiatalság külön legényegyletbe tömörült a háború előtt. A legényegyletet főként az iparosok közül származó fiatalok látogatták. A kisparasztoknak ugyanis nem idejük a szórakozásra. A legényegyletet a kántortanító vezette. A legényegyletben sportoltak, valamint különböző előadásokat szerveztek. A faluban nem volt leányegylet, a lányok főként a dalárdába és a színjátszó körbe jártak.

A dalárda vezetője a háború előtt Lázár Dezső református kántortanító volt. 1941-től a dalárdát Csernyi Vilmos katolikus kántortanító vette át.

A dalárdában férfiak és nők együttesen vettek részt. Állandó létszámuk általában 30 fő volt. Ez a létszám gyakran kiegészült gyerekekkel is (40-50 gyerek). A dalárdába a gyerekek az iskolai énekkarból kerültek, amelyet mindenhol a kántortanító vezetett. A dalárda gyakran vett részt különböző kulturális vetélkedőkön, ahol eredményesen szerepelt. A felnőttek este próbáltak, a gyerekek pedig délután.

A dalárda helyileg a kultúrházban volt. Gyakran azonban igen nagy nehézségeket jelentett a dalárda működtetéséhez szükséges anyagiak előteremtése. Különböző módon próbálták előteremteni a szükséges anyagi javakat. Pl.: anyák napján és különböző ünnepeken végigvonultak a falun és szerenádot adtak a lakosoknak. A szerenádozásért kapott pénzt aztán kották és hangszerek vásárlására fordították. A dalárdisták néha színdarabokat is adtak elő. Így volt ez 1930-35 körül is, amikor a „Cilike”c. színdarab került általuk bemutatásra. A darab szereplői a következők voltak: Bognár Dániel, Sági Erzsike (Pintér Lászlóné), Hegyi Ferenc, Sára Szűcs Eszter, Szűcs József, Bognár Mária (Csík Mihályné), Garboc József, Ludman Julianna (Nagy Lászlóné), Csík Mihály, Keresztúri Julianna (Végh Vincéné) és Sakkhegyi Ferenc.

Fontos kulturális rendezvények voltak a falun belül a teaestek. A teaesteket általában 2-3 alkalommal rendezték meg évenként, főleg a téli hónapokban. Itt gyűltek össze a falu értelmiségi tagjai és megterített asztalok mellett társalogtak a kultúrház épületében. Az asszonyok süteményeket sütöttek, a rendezők pedig rumos teát és kekszet szolgáltak fel erre az alkalomra. A teaesteken egyfelvonásos színdarabokat adtak elő, valamint zeneszámokkal léptek fel. A teaesteken kívül gyakran voltak felolvasóestek is a kultúrházban. Bálokat is szerveztek itt, amelyek bevételét kulturális célokra ajánlották fel. A háború előtt a mai Községháza épületében volt a könyvtár. A lakosság egy része olvasókörbe tömörülve látogatta ezt az intézményt. A háború előtt fontos olvasmány volt a 2 vallásos folyóirat: az „Új Ember” és a „Reformátusok lapja” is. Helyi újság ekkor még nem volt, ezt a hiányosságot csak később pótolta a „Velencei tükör” nevű lap. A faluban filmszínház is volt, itt azonban csak szombaton és vasárnap vetítettek filmeket.

Velence kulturális életében a legnagyobb jelentősége a színjátszásnak volt. Abban az időben, amikor még nem volt tévé és rádió, ez jelentette a legfőbb kikapcsolódási lehetőséget. A velencei színjátszás az 1930-as évekig nyúlik vissza, ugyanis a tanító, a lelkész és a jegyző gondos munkájának köszönhetően ekkortól kezdtek darabokat betanulni a falu fiataljai. A színdarabokat főleg a katolikus és református ifjúság, valamint a már említett dalárdák mutatták be. Gyakran azonban az iskolások, sőt az óvodások is mutattak be darabokat és mesejátékokat. A háború előtt a katolikus és a református vallású színjátszó csoportok nemes vetélkedése nagyban hozzájárult a kulturális élet felvirágoztatásához. Pl. a legnagyobb sikerrel játszott művet, „Ha férjhez megy a bíró lánya” c. színdarabot a református ifjúság mutatta be 1936-ban. A darab rendezője és betanítója Lázár Dezső kántortanító volt. A szereplők a következők voltak: Szórádi Juliska, Kupi Erzsébet, Géjó Eszter, Varga Mariska, Bognár Zsófika, Németh Mariska, Domján Erzsike, Bárány Juliska, Bognár Mariska, Tóth Vilmos, Szűcs István, Bognár István, Bognár Pál, Szűcs Béla, Tóth Gyula, Bárány Lajos, Géjó János, Tuba János, Kiss Imre és Csík Sándor. Ez a darab is (mint általában a legtöbb háború előtti darab) a lövészotthonban került bemutatásra. A lövészotthon sokáig volt az ifjúság központja társalgójával és beépített színpadával. A háborút követően már nem játszott többé szerepet a vallási különbözőség, ekkor már katolikusok és reformátusok együtt játszottak. A háború utáni első kulturális megmozdulás a „Nagymama” c. darab bemutatása volt 1947-48-ban. A darab bemutatását a Wenckheim kastély épületében egyesített katolikus és református iskola nevelői szorgalmazták. A darab az iskola tanítóinak és a falu színjátszóinak közreműködésével került bemutatásra. A darab előadásából származó bevételt s romokban heverő falura és az oktatás körülményeinek javítására fordították. A darab szereplői: Bányai Berta, Salamon Ferencné, Nagy Zoltán, Bognár Dániel, Vida Erzsébet, Mike Lajos, Győri Béláné, Lengyel Lajos, Tóth Lajos, Nyulasi Mária, valamint Horváth Eszter és Borbély József. A darab nem csak anyagi, hanem egyben erkölcsi sikert is jelentett a háborútól meggyötört falunak.

A háború után Felwagner Vilmos, egy Budafokról jött rendező vette kezébe a társulatot és egymást követték a sikerrel bemutatott operettek (Vadvirág, Mária főhadnagy, A pettyes katona, Buborékok, János vitéz, Leányvásár).

A zenei betanító Csernyi Vilmos volt. Az utolsó operettet 1955-ben mutatták be (A leányvásárt). Ennek a rendezője Tóth Lajos volt, aki ezt követően is szerves részét képezte Velence kulturális életének a helyi lapban megjelentetett cikkeivel és verseivel. Ezt követően már-már megszűnt az érdeklődés a színjátszás iránt (1955 után).


 

Adatközlők

 

Tóth Lajos

Velence, 1926.04.16.

Fő u. 51.

református

 

dr. Bögi Károlyné

Sopronlövő, 1919.13.13.

Iskola u. 41.

evangélikus

 

Nagy Mihály

Velence, 1927.09.21.

Cseresznye u. 31.

katolikus

 

Csernyi Vilmos

Érd, 1915.06.29.

Viola u. 17.

katolikus

 

Lengyel Lajos

1920; 1946-ban került Velencére

Iskola u. 4.

református